A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-13 / 28. szám

- Itt hagyjuk? Rábólintott. Odamentünk az egyik na gyon homályos oldalkápolnához; üres volt. bennünket is alig-alig lehetett látni; a takaró egyik csücskével az asszony befödte a pici arcát, aztán betette az egyik padba, mint valami alkalmatlan cókmőkot, amelytől meg akar szabadulni az ember. Ezután letérdelt, tenyerébe temette az arcát, imádkozott egy hosszú sort, én meg közben, jobb híján, azt a sok száz kisebb-nagyobb ^züstszívet nézegettem, amivel teleagatták a kápolna falát. Végre felállt az asszony, arca csupa bánat, keresztet vetett, majd lassan-lassan elindult kifelé, én meg néhány lépéssel mögötte ballagtam a nyomában. Ebben a pillanatban elbődült a pap: - És szóla pedig Jézus: Péter, merre tartasz? - mintha csak tőlem kérdezte volna. De ahogy az asszony a kapu kilincsére tette a kezét, egy hang csapott ránk: - Asszonyom, maga ottfelejtett egy csomagot a padban. Feketeruhás nő volt, afféle vén papmariska, akinek egész napja másból se áll, mint sekrestyéből ki, templomba be, templomból ki, sekrestyébe be. - Tényleg — lepődött meg az asszony — köszönöm szépen ... egészen megfeledkeztem róla. Hónunk alá vettük hát a batyut és távoztunk — inkább holtan, mint elevenen. Odakinn megszólalt az asszony: - Senkinek se kell ez az én szegény porontyom — de úgy mondta, mint a boltos, aki azt hitte, kapkodnak majd az árujáért, pedig a kutya se néz rá. Közben megint rohanni kezdett a maga ziháltató módján, hogy a lába szinte nem is érintette a járdát. A Szent Apostolok terére lyukadtunk ki, a templom tárvanyitva, ahogy beléptünk és ránk borult a hatalmas, tágas félhomály, ezt suttogta az asszony: - Ez a mi templomunk. S egy pillanatnyi habozás nélkül el is indult az egyik oldalkápolna felé, betette a picit az egyik padba, keresztet se vetett, nem is imádkozott, egyetlen csókkal se illette magzatja homlokát, hanem, mint aki parázson lépked, fordult és már ment is kifelé. De alig lépett néhányat, mikor kétségbeesett oázás zengett át a templom némasőgán: elérkezett a szoptatás ideje, és a pici, mivelhogy pontos emberke volt, azért sírta el magát, mert korgott a gyomra. Az éktelen bömbölésre bizony elvesztette fejét az asszony: először a' kijárat felé futott, aztán megfordult és rohant vissza, nemigen törődött azzal, hogy hol van, beült az egyik padba, a karjába vette a picit, kigombolkozott és.odaata neki a mellét. De alighogy kihámozta a ruhája közül, s a nagyhirtelen elcsitult pici éppen hogy belecsimpaszkodott a két kezecskéjével, farkaséhesen, mikor valaki durván rájuk förmedt: - Isten-házában ennek nincs helye... gyerünk innen.,. eredjetek ki az utcára. A töpörödött, fehérszakállas vén sekrestyés volt. Az ember nem is tudta, hol fér meg benne ekkora hang. Az asszony felállt s ahogy csak tudta, betakargatta a mellét meg a pici fejét s aztán így szélt: - Mit izgatja úgy magát, hiszen a Szűzanya is a karján hordja a bambinót minden képen. Mire az öreg: - És te a Szűzanyához mered hasonlítani magadat, te szégyentelen, te? Ezzel elhagytuk ezt a templomot is, és leültünk a Venezia téri parkban; itt megint odaadta az asszony a mellét a picinek, míg csak jől nem lakott és megint el nem aludt. » Ránk esteledett, bezáródtak a templomajtők, elcsigázott bennünket ez a nap, kimerültünk és nem tudtuk, mihez kezdjünk. Arra a gondolatra, hogy rengeteget fáradok valamivel, amit nem is kéne megtennem, egészen elkeseredtem; odaszóltam hát az asszonynak: — Idehallgass, későre jár az idő, én már nem bírom ezt a hercehurcát, csináljunk már valamit. -A te véred... Csak nem akarok otthagyni valamelyik utcasarkon, mint a macskáknak a pacalos zacskót? - felelte keserűen. — Azt nem! - mondta. - De vannak dolgok, amiket vagy minden gondolkodás nélkül megcsinál az ember, vagy soha. — Az az igazság, hogy félsz - szólt —, félsz, hogy gondolok egyet és hazaviszem a gyereket... Minden férfi gyáva. Tudtam, hogy most nem kötekedhetek vele, ezért higgadtan feleltem: — Megértelek én tégedet, nem félelemről van itt sző, de gondold csak el, akármilven rossz sora is lesz, még mindig jobb lesz neki, mint ha Tormarancióban nőne fel, ahol egv vécénk, egy konyhánk nincs, télen a tetvek eszik;, nyáron meg a legyek köpik az embert. Erre elhallgatott. Céltalanul ődöngtünk megint csak a Nazionale űton a Torre d: Nerone felé. Pár lépés után egv teljesen kihalt, zegzú•oos, meredek utca tűnt a szemembe. Eavik kapula előtt szürke autó állt. Hirtelen ötletem támadt, odaléptem a kocsihoz. megnvomtam a fogantyút, mire kinyílt az ajtaja. — Gyere oyorsan. elérkezett a pillanatunk . . . tedd be a hátsó ülésre - szőltam oda az asszonynak. Enoedelmeskedett, befektette hátra a picit, én mea rázártam az ajtót. Mindez eav pillanat alatt történt, anélkül, hogy bárki is látott volna bennünket. Karon foatam a feleségemet és már rohantunk is a Ouirinale tér felé. Üresen tátonaott a tér, csaknem eqészen beburkolta a sötét, egv-két árva lámoa éoett csak a paloták tövében, de a mellvéden tűi ott csillogott az éjszakában Róma minden fénve. Az asszony az obeliszk alatti szökőkút előtt leült egy oadra. aH

rnvedten hátat fordított nekem, maoába gubőzott, és egyszerre csak elfogta a zokooás. — Most meg mi ütött beléd? - kérdeztem. Mire ő: — Most, boov elhagytam, rettenetesen hiánvzik. . . itt. ahol a mellembe fogózott, itt mintha (ires lennék. Erre én félvállról: — Persze ... No de majd csak elmúlik. Rántott egyet a vállán, de sírt tovább. Aztán, eovik pillanatról a másikra, ahonvan a szél szárazra fújja az esőáztatta utcát neki is felszáradt a könnye. Dühösen talprá uorott. és az egyik palotára mutatva íav szélt: — Most oedio bemeavek ide a királyhoz é« elmondok neki mindent. — Állj mea, te - kiáltottam rá s karonrocadtam —. meabolondultál ? ... Vaav ttn méa azt se tudod hogy nincs már királv? Erre ő: — Ffjtvülök rá. honv van vaov nincs . . . Beszélek azzal aki a helyére ült... Valakit csak találok odabent. Es már viharzott is a hatalmas kapu felé. Ki tudia, miiven botránv kerekedett volna, ha elkeseredésemben ezt nem találom mondani neki: — Ide fiovelj. meggondoltam a dolgot . . . Gverünk vissza az autóhoz a piciért!... Tartsuk meg... Eggyel több, vaov kevesebb, már iaazán nem számit. Törődött js ő mással, akart is ő beszélni a királlval! — De ott t.aláljuk-e még ? — kérdezte, s már ment is a sikátor felé, ahol a szürke autót tudta. - Hogy a csudába ne - nyugtattam meg -, hiszen még öt perce sincs, hogy otthagytuk. Az autó valóban a régi helyén állt. De abban a szent pillanatban, ahogy az aszszony ki akarta nyitni az ajtaját, egy középkorú, zömök, szigorú képű férfi bukkant ki az egyik kapu alól és kiabálni kezdett: - Hé, hé .. . mit akar maga ott a kocsimnál ? - Csak azt, ami az enyém — felelte az asszony s anélkül, hogy hátranézett volna, behajolt a kocsiba, hogy kiemelje az ülésről a becsomagolt gyereket. De a férfi csak tovább erősködött: - Mit nyúlkál ott? Ez a kocsi az enyém! Érti? Az enyém! Látták volna csak az asszonyt. Kiegyenesedett, aztán elkezdte a magáét: - Nem akarok én tőled elvenni semmit, hallod-e . .. semmit, ne félj ... köpök a kocsidra... nézd! - és bizony odasercintett egyet az ajtóra. - De az a csomag... — kezdte döbbenten a férfi. Mire az asszony: - Miféle csomag? ...ez a fiam... idesüss! Kitakarta a pici arcát, odamutatta neki s aztán igv folytatta: - Egy ilyen fiút akkor se tudnátok csmálni a feleségeddel, ha újra születnél ... és nehogy hozzám érjél, mert különben rendőrért kiáltok és megmondom neki, hogy el akartad lopni a gyerekemet. Ügy pörgv

tt a nyelve, hogy az a szeu rencsétlen vcrös képpel, tátott szájjal csak állt, és kerülgette a guta. Aztán ráérősen elindult felém, és ahol a sikátor a térbe torkollik, mellém lépett.