A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-13 / 28. szám

Alberto Moravia az egyik legtehetségesebb jelenkori olasz író. 1907-ben született. A fasiszták 1939 és 1943 között kirekesztették az irodalmi életből, noha addig írt müveivel már tisztes helyet biztosított magának a modern olasz irodalomban. A második világháború utáni évek alkotó tehetségének további kibontakozását eredményezték. Moravia az olasz utcák, az olasz városok kisembereinek az írója Ez az elbeszélés a nemrég magyarul is megjelent Római történetek című könyvéből való. Annak a jó asszonynak, aki a Római Segélytől kihozta nekünk a támogatást és — mint sokan mások — ő is afelől kérdezgetett bennünket, hogy miért olyan szapora a magunkfajta, a feleségem — aznap éppen rajta volt a bolondóra — megmondta az igazat. — Ha volna pénz,, moziba mennénk este ... de mivel nincs, hát lefekszünk . . . ezért van a sok gyerek. Ettől kicsit rosszul lett a hölgy, azt se mondta pacsmag, s már ment is. Meg is szidtam az asszonyt, mert nem mindig jó az igazmondás; mielőtt kipakol az ember, tudni kell, kivel van dolga. Fiatal koromban, mikor még nőtlen ember voltam, gyakran elszórakoztam az újsághírek olvasásával, azokkal, amelyekben megírják, mennyi szerencsétlenség esik naponta a néppel, mennyi lopás, gyilkosság, öngyilkosság, utcai baleset történik. S e sok szerencsétlenség között egyetlenegy akadt csak, amely, úgy tetszett, sohasem eshet meg velem: hogy azzá váljak, akit az újság „könyörületre méltó eset"-nek nevezett; azaz olyan nyomorult alakká, akit ugyan semmi különösebb baj nem ért, de már puszta léte is szánalmat keltett az emberekben. .Ahogy mondtam, még fiatal voltam, sej'telmem sem volt arról, mit jelent eltartani egy nagy családot. De ma már elhűlve látom, hogy bizony lassan-lassan belőlem is „könyörületre méltó eset" lett. Olvastam például, hogy a „legsötétebb nyomorban élnek". Nahát, én manapság éppen ebben élek.. Vagy azt, hogy „olyan házban laknak, amelynek csak a neve emlékeztet arra, hogy valaha mi lehetett". Hát az én tormaranciói szobámat, ahol nyolcadmagammal, az asszonnyal meg a hat gyerekkel lakom, teljesen beborítják a matracok, és ha esik. úgy jön ránk az áldás, mintha valamelyik ligeti padon üldögélnénk. Még olvastam olyasfélét is, hogy „mikor megtudja, hogy terhes, bűnös elhatározás foqant meg az elvetemült nőszemélyben: el akarta pusztítani , szerelmének gyümölcsét". Nahát, erre a bűnös elhatározásra jutottunk mi is, mégpedig közösen, hogy amint az időjárás megengedi, kitesszük a kis békát, az egyik templomba, rábízzuk annak a jő szívére, aki először ráakad. Azoknak a bizonyos jótékony hölgyeknek a segítségével kórházban szült a feleségem, aztán alighogy jobban lett, hazajött a picivel Tormarancióba. Még jóformán be se tette a lábát a szobába, ezt mondta: - Akárhogy is, kórház az a kórház, szívesen ottmaradtam volna örökre, csak ide vissza ne kellett volna jönni. Erre a pici, mintha csak megértette volna, éktelen bömbölésbe fogott. Szép, erős fiúcska volt, csak úgy zengett a hangja: mikor éjjelenként felébredt és sírni kezdett, ott ugyan többet nem aludt senki. Mikor eljött a május és fölmelegedett annyira a levegő, hogy felöltő nélkül kibírta a szabadban az ember, elindultunk Tcrmaranciőből Rómába. Az asszony nagyon szorította a szívére a picit, annyi rongyba bugyolálta, mintha valamilyen hcmezőn kéne otthagyni a porontyát; ahogy meg beértünk a városba, talán mert titkolni akarta, hogy azért mégse esik neki valami jól az ügy, elkezdte pörgetni a nyelvét, zihált, kapkodta a levegőt; a haját kuszálta a szál, a szeme meg, mintha ki akarna ugrani a helyéből, járt ide-oda. Először a templomokról beszélt, hogy melyikbe tehetjük a gyereket. Olyan kell, magyarázta, ahová gazdagok járnak, mert ha valamilyen magunkfajta koldus talál rá, akkor mi is megtarthatjuk; áztán meg azt bizonygatta, hogy legjobb az olyan, amelyik a Boldogságos Szűz nevét viseli, mert hiszen annak • is volt egy fia, és így megért bizonyos dolgokat és teljesíti majd az ö kívánságát is. Felzaklattak a szavai, már csak azért is, mert jómagam is gyötrődtem és nem szívem szerint tettem, amit tettem; de azt hajtottam magamban, hogy nekem nem szabad elveszteni a fejemet, nyugodtnak kell látszani és bátorságot kell önteni a páromba. Amolyan tiltakozásfélére emeltem a kezemet, csak éppen, hogv gátat vessek a szóáradatnak, és aztán így szóltam: - Mit szólnál hozzá, ha . . például a Szent Péter bazilikában hagynánk? Egy pillanatnyi bizonytalankodás után ezt felelte: - Nem, az egy hodály . . . észre se venné senki . . . inkább egy kisebben próbálnám meg, olyanban, mint az a templom ott a Via Condottin, ahol az a sok szép üzlet van .. . arrafelé sok gazdag ember jár ... az a nekünk való. hely. Autóbuszra szálltunk, s ott az utasok között lecsendesett. Hol még szorosabbra vonta a takarót a picin, hol meg nagy óvatosan kitargatta az arco'cskáját, legeltette rajta a szemét. A rózsás arcú, tejfehér jószág békésen szuszogott a rongyai között. Akárcsak a szülein, rajta is szegényes holmi volt, csak azúrkék kesztyücskéi virítottak a pólyából kilógó pöttömnyi öklein, mintha kérkedni akarna velük. A Goldoni téren szálltunk le, s az aszszonynak azonnyomban újra megoldódott a nyelve. Megállt egy ékszerész kirakata előtt, s a vörös bársony állványokon csillogó ékszerekre mutatva így szólt: — Nézd, mennyi gyönyörű hcftmi. .. ebbe az utcába csak ékszerért meg ilyesféle szép dolgokért jönnek az emberek . . . errefelé szegény nép nem is jár... két bolt között pedig bekukkantanak egy üdv'özlégyre a templomba .. . ilyenkor aztán elönti lelküket a szeretet... meglátják a picit és már viszik is haza. Közben kerekre tágult szemmel bámulta az ékszereket, szorongatta szívén a qyereket, mintha csak magának beszélne; én meg nem mertem ellenkezni vele. Beléptünk a templomba. Elég kicsire építették, bepingálták, mintha sárga márványból lenne, sok kis oldalkápolnája volt s egy főoltára; az asszony azt mondta, hogy az emlékezetében nem így ált ez a templom, és most, hogy megint látja, már nem is tetszik neki. De azért belemártotta az ujját a szenteltvízbe és keresztet vetett. Ezután, karján a picivel, elindult lassan k'i'rbe a templomban, fintorogva, bizalmatlanul mustrálgatta. A kupola felől, a tetőablakon át ridegen, vakitóan áramlott be a napfény; kápolnát kápolna után nézett végig, mindent megvizsgált, az üléseket, oltárokat, képeket, látni akarta, ez-e a picinek való hely; én tisztes távolból követtem, anélkül, hogy szem elől tévesztettem volna a bejáratot. Egyszerre csak belépett egy magas pirosruhás aranyszőke lány. Addigaddig igazgatta szük szoknyáját, míg végre nagy nehezen térdre ereszkedett, elhadart egy röpke imát, keresztet vetett és már ment is. Ránk se hederített. Az aszszony végignézte a jelenetet, aztán hirtelen hozzám fordult: — Nem, ez itt nem lesz jó. .. ide ilyenek járnak, mint ez a kisasszony is, mindegyik siet szórakozni meg bevásárolni . . , gyerünk innen. És ezzel kilépett a templomból. Zihálva hagytuk magunk mögött megint a Ccrso jó részét, előttem az asszony, én utána; a Venezia tér környékén aztán betértünk egy másik templomba. Jóval nagvobb volt, mint az első, szinte teljesen sötét, csupa selyem, csupa arany, az üvegszekrénykékbe zárt töméntelen ezüstszív csak úgy villogott a homályban. Elég szép számmal akadt benne hívő, s ahogy odavetett pillantással végignéztem rajtuk, úqv találtam, hogy mind tehetős, a nőkön kalap, a férfiakon drága ruha. Pap hadonászott a szószéken, prédikált; mindenki állt és őt nézte; úgy gondoltam, hogy ez jó nekünk, mert így rólunk senki nem vett tudomást. Halkan odaszóltam az asszonynak: Ólbertb Moravia 4 PICI 18