A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-13 / 28. szám

I ILF-PETROV kíM^xmtÜ A Kaland című, kéthetenként megjelenő képes újság szerkesztőségében sajnálattal konstatálták, hogy hiányoznak az olyan szépirodalmi alkotások, amelyek alkalmasak a fiatal olvasók figyelmének felkeltésére. Volt ugyan néhány kéziratuk, de ezek semmire sem voltak jók. Túlságosan sok volt bennük a nyálas komolytalankodés. Egészében azt lehetett mondani, hogy romboló jellegűek voltak, márpedig a szerkesztő okvetlenül építő jellegűt akart közölni. Végül elhatározták, hogy ők maguk fognak íratni egy folytatásos regényt. Azonnal távirat ment Moldavanec Íróhoz, és másnap már ott ült Moldavanec a szerkesztői szobai nagy bőrdiványán. . » — Kérem szépen — magyarázta a szerkesztő — ennek a regénynek érdekfeszítőnek kell lennie, teli érdekesebbnél érdekesebb kalandokkal. Egészében a szovjet Robinson Crusoet várjuk öntől. Olyan legyen, hogy az olvasó ne tudja letenni. — Robinson, hm ... Meg fogjuk csinálni — válaszolta az író. — Vigyázzunk! Nem egyszerű Robinson, szovjet Robinson! — Noná, majd busman! Az író nem sokat beszélt. Látszott, hogy a tettek embere. És valóban a regényt az ígért határidőre szállította. Moldavanec nem sokat tért el a nagy eredetitől: Robinson Robinson maradt. Egy szovjet fiatalember hajótörést szenved. A hullám egy lakatlan szigetre veti. Ott áll egymaga, szemben a hatalmas természettel. Körülötte mindenhol veszély leselkedik: vadállatok, liánok és a kezdődő esős évszak. De a szovjet Robinson legyőz minden nehézséget, bármily áthághatatlannak mutatkozik. Három esztendő múltán egy szovjet expedíció bukkan reá... Legyőzte a természetet, házat épitstt, köréje konyhakertet ültetett, nyulakat tenyészt, ruhát varrt magának. A papagájt pedig betanította, hogy reggelenként ébressze: „Figyelem! Ledobni a takarót, ledob ni a takarót! Megkezdjük a reggeli tornánkat!" — Nagyszerű — mondta minderre a szerkesztő —, az a rész a nyulakkal egyszerűen zseniális. A maga egészében korunkhoz szól. De tudja, előttem nem egészen világos a mü alapeszméje. — Az ember harca a természettel — hozta tudomására megszokott tömörségé? vei Moldavanec. — Jó, jó, de ml ebben a szovjet? Semmi! — És a papagáj? Olyan nagyszerűen helyettesíti a rádiót, hogy . .. — A papagáj — ez jó ötlet volt. A konyhakert szintén. Ám sehol nem érezni a szovjet társadalmat. Hol van, példának okáért, a pártbizottság? A szakszervezetek szerepe? Moldavanec hirtelen megmérgesedett. Amint megérezte, hogy regényét vészély fenyegeti, rögvest eltűnt szófukarsága. Szónokolni kezdett. — Mi az, hogy pártbizottság? Hiszen a sziget lakatlan?! — Igen, lényege szerint lakatlan. De pártbizottság azért kell. Én nem vagyok az írott szó művésze, de az ön helyén úgy Írnék, mint egy szovjet hazafi. - De könyörgöm, az egész tartalom arra épül, hogy a sziget lakatlan ... Itt Moldavanec a szerkesztő szemébe nézett és megnémult. Azok a szemek olyan vidámak voltak, oly szépen villogott bennük a márciusi ég minden kéksége, hogy elhatározta, hogy kompromisszumot köt. - Nagyjából igaza van - mondta és ujjával homlokát bökdöste. — Hát persze, hogy nem jutott ez mindjárt eszembe? Ketten menekülnek meg a hajótörésből: a ml Robinsonunk és a pártbizottság elnöke. - Plusz még két függetlenített munkatárs - fűzte hozzá hidegen a szerkesztő. - Ajjaj - jajdult fel Moldavanec. - Semmi ajjaj. Két függetlenített, aztán egy aktivista és a tagdíj nyilvántartónő. - Minek az a nyilvántartónő ? Kitől fogja behajtani a tagdíjat? - Természetesen Robinsontól. - Robinsontól behajtaná a dijat az elnök is. Nem törne le a keze. - Itt a tévedés, Moldavanec elvtárs. Ez abszolúte megengedhetetlen. A pártbizottság elnöke nem forgácsolhatja szét erejét azzal, hogy a tagdíj után futkos. Mi harcolunk ez ellen. Neki komoly vezetői munkával kéli foglalkoznia. - Legyen akkor nyilvántartónő is — nyugodott bele Moldavanec. - Sőt ez kiváló! Férjhez mehetne az elnökhöz, vagy éppen Robinsonhoz. Mindenképpen derűs momentum. - Még mit nem! Ne kergessük a szenzációt, az egészségtelen erotikát. Gyűjtse csak össze az a nő a tagdijakat és őrizze páncélszekrényében. Moldavanec fészkelődni kezdett a díványon. - Bocsásson meg, páncélszekrény egy lakatlan szigeten! A szerkesztő gondolkodóba esett. - Álljunk csak meg — mondta —, a maga első fejezetében ott van az a csoda, Robinsonnal és a pártbizottság tagjaival együtt a hullám partra dob különböző dolgokat... - Balta, karabély, egy hordó rum, egy orvosságos üveg — számlálta elö ünnepélyesen az író. - A rumot kihúzni - vágott közbe a szerkesztő — és aztán mi az az orvosságos üveg? Kinek kell az? Egy üveg tinta kell! Még egy páncélszekrény. - Kell a fenének a páncélszekrény! A tagdíjakat kitűnően lehet őrizni egy barlangban is. Ki lopná el? - Hogy ki? Hát Robinson? Hát a pártbizottság elnöke? Hát a függetlenített munkatársak? Hát a népi ellenőrök? - ök szintén megmenekültek? Moldavanec hangja gyáván reszketett. - Megmenekültek. Néma csönd. - Vajon teljesen lehetetlen,' hogy egy tárgyalóasztalt is kidobjon a hullám? -kérdezte gúnyosan a szerző. - El-en-ged-he-tet-len:

! Meg kell teremteni az emberek ''munkafeltételeit. Hopp, mi lesz a vizeskancsóval, a csengővel és a terítővel? Teritó is feltétlenül szükséges. Ha lehet, legyen vörös, de nem bánom azt se, ha zöld. Én nem szólok bele a művészi alkotás folyamatába. És most ml a teendő galambocskám — a tömeg irányítása. A dolgozók széles tömegei. . . — A hullám képtelen kivetni az egész tömeget — ellenkezett Moldavanec. - Ez tökéletes ellentétben áll a tartalommal. Gondolja el! A hullám egyszerre partra vet néhány tízezer embert. Ez röhögnivaló! — Ez éppen idevág. Egy kevéske egészséges, friss, életvidám nevetés, ez sohasem árt — állította a szerkesztő. — Nem, nem lehet ilyet írni. — De minek ide a hullám? - ötlött a szerkesztő eszébe. — Másként hogy jutna a tömeg a szigetre? Hiszen a sziget lakatlan! — Ki mondta magának, hogy lakatlan? Megtéveszt engem is ... Minden világos. Szigetek mindenütt vannak, sőt félszigetek, igen ez még jobb, amelyek lakottak. Ott egy csomó érdekfeszítő, izgalmasan fantasztikus esemény történik. A szakszervezeti munka jó, néha hiányos. Az aktivista rámutat néhány hibára, mondjuk a tagdíj beszedés területén. A széles tömegek segítségével. Az elnök önkritikája. A végére egy nagygyűlést lehetne. Ez nagyon szépen jönne ki művészi viszonylatban. Ennyi az egész. — És Robinson? — Moldavanec meghökkent. — Igen, Jő, hogy emlékeztet. Ez a Robinson zavar engem. Dobjuk ki teljesen. Mindenképpen hazug, nem tipikus figura. Moldavanec hangja siri mélységekből szólt: — És ml lesz az Írói alkotással?! — Elz az! Alkosson! Még valami: önnek a regény elején zátonyra fut egy hajó. Nézze, ezt el lehet hagyni. Legyen hajótörés nélkül. így érdekesebb. Helyes? No, jó munkát! A viszontlátásra. S most, hogy egyedül maradt, a szerkesztő szélesen elmosolyodott: — Végre — állapította meg — lesz egy Izgalmas és minden tekintetben művészi regényem. Várakozó Ottó rajzai