A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-05 / 40. szám

EGRI VIKTOR: Ezerkilencszázharmincnyolc. Október. München. Három szó, melyek nemcsak hazánk, hanem Európa történelmének is legyászosabb napjait idézik emlékezetünkbe. Egri Viktor alább közölt írása — Türj üUó című regényének fejezete — visszatükröző je a húsz évvel ezelőtt lezajlott végzetes eseményeknek. 1. Másnap sok-sok ácsorgás után meg' történt a beöltöztetés. Vadonatúj holmit kaptak, új volt a zubbony, a nadrág, a köpeny, minden darabka új, a csajka, a kulacs zománcán egy karcolás, egy horpadás nem látszott; gyári szaga volt a fehérneműnek, takarónak, sátorlapnak, használatlan volt a bakancs és a fegyver is. Márton emlékezetében a sok új holmi átvételezése alatt felvillant Hornyák úr, a raktáros törzsőrmester, amint a sok pálinkától véreres szemmel forgplódik a polcok előtt, ordít és üvölt, s úgy hajigálja a pokrócokba a koszos ruhát, az ütött-kopott csajkát, az agyonfoltozott ormótlan bakancsokat, ahogy a keze ügyébe kerülnek. Nem nézte, aprótermetü vagy nyakigláb, ösztövér vagy köpcös a legény, csak dobálta az agyonizzadt büdös holmit és nem akadt senki, aki pisszenni mert volna. Akkor már az őgyelgéstől elmúlt, az izgalmuk és beletörődve mindenbe csak álltak, kapkodták a fejüket, mint a vágóhídra küldött tulkok. Elfacsarodott szívvel némán vették át a holmit, mlg egy fodrészfrizurás legénykének eszébe jutott, hogy negyvenötös bakancsát kicserélje alkalmasint mészáros bárdot forgató és bakancsát babacipőnek néző szomszédjával. Az első cserét követte a többi, egyik kézből a másikba szálltak _a zsírosszélü sapkák, gyűrött zubbonyok, foltozott ülepü nadrágok. Este úgy festettek valamennyien, mint az ágrólszakadtak. s már csak kacagtak egymáson. Egyikük sem áhította, hogy a babája ilyen madárijesztős külsővel meglássa, még jó, hogy a regrutának az első héten tilos volt a kimenő. •Más volt ez a beöltözés, nem akadt ' itt megvesztegetésre váró Hornyák törzsőrmester, aki egy szemvillanásra meglátta a bevonulók közt a jómódút, az ipa-" rost, a gazdag fiút. Egy kis súgás-búgás után a kiválasztott 'szerencsés amolyan jóféle extraruhát kapott, amiben nem kellett szégyenkeznie, pironkodnia. Délig megvolt a beöltözés és ebéd után Mártonék menetszázadát a smlchovi kaszárnyából egy külvárosi iskolába vezényelték. Oj volt az; épület, fényűző belső berendezését, a gyermeki képzeletet felcsigázó oktató rajzokat és táblákat, a kis fadarabokra szögelt, kiterjesztett szárnyú ölyveket és baglyokat Márton is megbámulta. A magas dombon álló épület négy emeletének ablaksora szikrázott a napfényben, és bent is ragyogott minden. A padokat a termek végébe tették és friss 18 szalmát hintettek szét a tükörfényes parkettes padlón. Márton csak félig aludhatott. Akkor másodmagával felküldték az iskola lapos tetőzetére. Parancsot kapott, hogy riadót jelezzen, ha ellenséges repülőgép zúgása verné fel az éjszaka csendjét. Márton hol a csillagos eget, hol a lába alatt sötétbe merült fővárost nézte. A holdfény villanó ezüstjében a háztömbök mint összehányt fekete szikladarabok szorongtak a sötétben. Néha tüzes rubinként felragyogott egy felfelé kaptató gépkocsi tompított reflektorfénye, utána megint csend lett, jótékony csend, mely feledtette az alvókkal a holnap gondjait, a fenyegető veszedelmet. Társa sovány, csontos pergmenszerű arcának keménysége megdöbbentette Mártont. Vajon milyen ütéseket, miféle hántásokat hurcol magával ? Fiatalabb nála, talán még innen van a harmincon, ezt már felfelé menet megállapította. Ahogy a kémény falához húzódott, hogy szélvédett helyen cigarettára gyújtson, a tűz fellobbanó fényében a szeme egy pillanatra fellángolt. - Nem árul el, ugye? — nézett Mártonra. Alig szippantott egyet-kettőt, elfogta a köhögés. Talán egy teljes percig tartott, míg nagynehezen elcsitult a fojtogató roham. - Miért dohányzik, ha beteg? - szólt rá Márton szemrehányóan németül. Az ember közelebb jött. Pergamenszerü, szürkés bőrén a szája szögletében elfeketedtek a ráncok, de a szeme lázasan tüzelt, ahogy Márton felé hajolt. - Mindegy! - legyintett és nem vette le meredt, "elszánt tekintetét Mártonról. - Honnan tudja, hogy német vagyok ? - A1

kiejtéséből könnyű volt kitalálni. Ne féljen, nem árulom el, de jobban tenné, ha abbahagyná a dohányzást. - Csak egy-két szippantást még, aztán eldobom. Nem tesz jót, de nem tudok meglenni nélküle - mondta, aztán szinte megfeledkezve arról, hogy katonaruhában vannak, minden átmenet nélkül Márton felé nyújtotta jobbját: - Müller vagyok. Gustav Müller. Elmondta még, hogy Falkenau környékén, egy határmenti faluban tanító. Nem ő az egyedüli német a században, talán egv tucatnál is többen vannak, de nincs velük semmi kapcsolata. ' — Miért, nincs ? - kérdezte Márton. - Talán henleinisták? Nácik? - Azok, de itt persze titkolják .. . Figyelje meg, hogyan bújnak össze, alig hallani a szavukat, riadoznak, mint a bűnösök. Engem nem vesznek be maguk közé .. . Nem is kívánkozom oda. Mártont meglepte az elszánt, ellenséges indulat, amellyel Müller a fajtáját jellemezte. A kémény védett öblében Müller fázósan összehúzta magán kabátját. — Magának elmondhatom; nem akarok háborút! Félek, hogy rossz vége tesz. — Mitől fél? — Tavaly meghalt tífuszban a feleségem és a kisfiam. Egy hét alatt vesztettem el őket. Azt hittem megörülök, nem élem túl... Nem is értem, miért nem mentem utánuk. Volt nálam méreg, pisztoly is ... Azt hittem, még akad valami jó ebben a rühes életben ... — Akad, hogyne akadna. — Ne vigasztaljon! Nem panaszkodnék magának, ha nem érezném, hogy maga más ... Senkim sincs, aki megsirasson, ha elpusztulok. Se szülő, se feleség, se gyerek... Mégis félek,... Nem az életemet féltem. De hogyan harcoljak ellenük? Mégis csak az enyéim. Németek, mint jómagam. — Németek, de fasiszták. És ez a kettő nem mindegy - mondta Márton. — Ahol fasizmus ván, ott háborút kovácsolnak, ott támadásra készülnek. Ez ellen csak egv mentség van: a háború átkát ellenállással, fegyveres erővel kell megtörni. Müller elnézett Márton felett és légyintett, mint aki mindent megértett és feleslegesnek tartja a további magyarázatot. — Látom a képén, hogy tanult, gondolkodó ember. Megfordult-e már egyszer a fejében, hogyan történhetett, hogy mi németek, akikről azt mondják, hogy a gondolkodók és költők népe vagyunk, ilyen csizmás felsőbbrendű emberekké váltunk ? ... Nem tudok képeslapot a kezembe venni, hogy ne bosszankodjam. Alz első oldalon valami csizmás miniszter, bent csupa egyenruha, dísztőr, lovaglónadrág és az utolján is ott a csizma. — Nekem is feltűnt. Katonanemzet volt a német mindig — nevetett Márton. Müllernek nem volt kedve a tréfához. — És mi az oka, hogy az öklüket rázzák folyton ? Hát nerh lehet a dolgokat igazságosan és emberségesen rendezni ? — Miféle dolgokat akar rendezni ? — mordult Márton a németre. — Hozzá még szép szóval, emberségesen? Azt hiszi, hogy ezek a maga csizmásai hallgatnának az emberséges szép szóra? Fenét! Ahol tüz üt ki, ott oltani kell. — Fegyverrel? - tört ki a kérdés a tanítóból. Régen tárhatta fel ily nyíltan a gondolatait, s aligha volt bizalmasa, akivel gondjait megoszthatta volna. A zárkózottság kérge úgv olvadt róla, mint tavasszal a hó az ébredő nap sugarától. — Nem muszáj fegyverhez nyúlni — ismételte és arca sötét szinte fekete volt. A szeme meg zölden, mániákus fénnyel világolt. A keze réngása, ahogy egy horpadt pléhdobozból újabb cigarettát kotort elő, azt mutatta, hogy nyugtalansága nem csitult. — És ha nein lesz háború ? Mit csinál akkor? Hazamegy? — kérdezte Márton. Mintha a legtitkosabb gondolatát érintette volna, a tanító meghökkenten felütötte fejét. Az egész testét megrándító rémülettől veríték ütött ki a bőrén. Fullasztó nehéz gondba merítette a kérdés. — Nem mehetek haza. Otthon tűrhetetlen a helyzetem. Nem engednének tanítani. Ellenségnek tartanak, az ő szemükben áruló vagyok. A fajom, a népem árulója. — Szocialista vagy? - kérdezte Márton. önkéntelenül tegezni kezdte a tanítót. — Nem voltam semmiféle szervezetben. — Látod, itt a hiba. Ezért hiszed, hogy egymagad vagy. Ott a faluban ls nem egy ember lesz, aki hozzád hasonlóan gon-