A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-05 / 40. szám

[a föld alatt] Harminckét éve égy verőfényes őszi napon különös útra indult Majko János pénzügyőr. Már régebben elhatározta, hogy felkutatja, mit rejt a magyar határ közelében nyiló sziklahasadék. Sejtette, hogy nagyobb üregnek kell lennie a dombhát alatt, de arra nem számított, ami viharlámpája fényében elébe tárult. Mert az ezeregyéjszaka mesepalotéja Szomorúfűz szikrázott fel kíváncsi szeme előtt: színes cseppkőzuhatag, a természet munkás kezének remekmüve. iMajko János tovább kutatott a föld méhében, járta a kőboltozatos termeket, amelyek ezredévekkel előtte az ősember lakóhelyéül szolgáltak. Megtört az ezredéves csend, megbolydult a denevérek tanyája, mert az ember újra felfedezte a barlangot. A kutató pénzügyőrben lassan megvilágosodott, hogy az Aggteleki cseppkőbarlang ikertestvérét, természetes folytatását fedezte fel. Mert a két barlang szervesen összefügg, az üregek egymásba torkollnak. Állami támogatással megindultak a feltárási munkálatok, s 1930-ban ünnepélyesen megnyitották a Baradlát, mai nevén Domicát. Idén újabb hatszáz méteres szakaszt nyitottak meg a domicai cseppköbarlangban. E szakasz megtekintésére indultam el az egyik napon a Hosszúszó mögött fekvő barlanghoz. Már az úton meglepett a nagy forgalom. Autóbuszok, személyautók, motorkerékpárok karavánja keresi fel naponként Domicát. A barlang környékét emberek sokasága lepi, idesereglenek a szélrózsa minden irányából. Az új, mondhatnám, a hátsó bejárat elótt állunk, várakozva a bebocsátásra. Vezetőnkkel, Segyo Andorral beszélgetek. Elmondja, hogy naponta tcibb mint félezer ember tekinti meg Domicát, de vasárnaponkint másfélezerre emelkedik a látogatók száma. Sokan jönnek ide a cseh országrészekből, sót mi több, külföldről is. A téli hónapokban csökken a forgalom, de nem szünetel, annál is inkább, mert a barlangban sosincs hideg; télen, nyáron 8 — 10 fokos meleget mutat a hőmérő. Domica, ikertestvérével, az Aiggteleki cseppköbarlanggal Közép-Európa legnagyobb barlangjai közé sorolható. Folyosóinak hossza 21 kilométer, s ennek egyharmada Domicához tartozik. Beszélgetésünknek a feltáruló vasajtó vet véget. A látogatók kiözönlenek, s mi megindulunk a lejtős, sziklába vágott hosszú folyosón. Az alagút végén csodálatos látvány fogad. Hatalmas, húsz-huszonöt méter magas sziklatemplom, amelyet cseppkövek erdeje borit. A reflektorok fényében opálosan csillognak a színes kövek, viszszaszórják a villany tüzét, elkápráztatják a szivet és szemet. A kupolaterem fenekén sötét patak mormol, a Styx, az alvilági folyó. Partján motoros csónakok ringatóznak. Beszállunk és csendesen indulunk a folyó árja ellenében. A több mint 600 méteres csónakutat csak ezzel a szóval tudom jellemezni: gyönyörű. Valóságos álom elevenedik meg a villódzó kócsipkékben, kristályragyogású dór oszlopokban, kecses ívekben és domborulatokban, a legnagyobb szobrász, a Természet személyes művészetében. Mennyi könnyedség, báj, mennyi finomság árad ezekből a nyirkos kövekből, amelyek ezerszámra csüngenek alá, mint az orgonaslpok, vagy mint a szomorúfűz ágai. Az egyik teremben téli táj ragyog, hószikrák cseppkövekből, hóember félreütött sityakkal, hóval borított párkányok, havas erdő. Alz ember szinte várja, hogy hirtelen megelevenedik a kép, a hópihék szállani kezdenek, s a párkányokon végigtapogat a jeges'téli szél. Vezetőnk, Segyo 4Índor szaporán mutogatja a feltárulkozó tárgyakat, alakokat. Van itt eleféntcsonttorony, annvalszárny, törpe, teraszos fürdő, anyós nyelve, kőszív, indiai pagoda és isten tudja még micsoda. Ámulni kell e mesterműveken, amelyek könnyűvé oldják az emberi lelket. Több mint száz éve Petőfi is rajongva irt a cseppkőbarlang csodájáról. Üti jegyzeteiből hadd idézzem a következő sorokat: Aggtelekre érvén, vezetőt hívattam s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, melyet a Baradlának neveznek ottan, s mely mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rector künn ácsorgott, a ház előtt, vezetőm meghívására ő is hozzánk szegődött. Bementünk. Oh, ti szűkkeblű emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek és állíttok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt! S mi az a szabály? Semmi más, mint a sánta középszerűség mankója. Soká tűnődtem: mint eredhetett e barlang? És kitaláltam. Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot ásni; azonban itt' nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikertelen munkában, izzadságuk még most is csepeg e féligkész pokol oldalairól és tetejéről." Mint Petőfi is Irta, fáklyákkal járták a barlangot. A fáklyafüst sokat ellopott az Aggteleki szakasz szépségéből, mert bekormozta a habfehér köveket. Domica viszont megmaradt olyannak, amilyennek a Természet alkotta. Nézem a hosszúra nyúlt cseppköveket, s elgondolkozom. Tlz év alatt milliméternyit nö a kó. Vajon mikor keletkezett az a hófehér oszlop, amely a kőboltozatig ágaskodik? Volt-e már akkor ember a földön, amikor megindult az első mésztartalmú cseppecseke, hogy megépítse a természet székesegyházát? Az anyag titkának poézise lengi be a földalatti termeket. Vezetőnk egy érdekességre hívja fel figyelmemet. Az ősember megkövesedett vizeskancsója A kristályvizű forrás tövében megkövesedett agyagkancsó fekszik. A barlanglakó ősember felejtette ott néhány ezer éve. Vizet mert bizonyára, amikor rámordult a barlangi medve, s ő hanyatthomlok menekülve, otthagyta a kancsőt. így volt? Ki tudja. A kövek mélyen hallgatnak, s tovább őrzik az ezredéves titkot. Kanyargunk a keskeny folyosókon. Tekintetünk ide-oda repdes. Sok a látnivaló és sok a szépség. Ügy érzem eltévedtem a gyermekmesék világában, á kristálypaloták útvesztőiben, amelyeknek nincs vége-hossza. Ringat a varázs, amely örök, mint az anyagban munkáló élet. DÉNES GYÖRGY "Négerkunyhó