A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-05 / 40. szám

I ü I e I a C" ő B g í' ii i ís (i I I § s § <i <1 1} íl s I r. t! B B B B 8 1 B r< S B fl B 3 g 8 ii ö A kommunizmus felé Vidám és forró éj után hajnalt vártam; virradt, s fenn ezüst hullámok felett a tágas térbe szökő napsugárban űrhajó piros lobogóját láttam, — homlokán szép csillag fényeskedett. Az új kor kUszöbén így általlépve evez, rohan. — Immár ki áll elé?! A Dullesek, de Gaulleok ellenére, szállt az ionoszféra tengerére, s robog bátran új távlatok elé. Mint sok-sok napraforgó — arcok nézik: népek, fajok — az ébredő világ. Az ekliptikus pályán véges-végig emeli büszke homlokát az égig elhányva álmoskönyvet, bibliát. Az embernek nagy reménysége támadt, a béke magva kel már tenyerén. Halat szaporít, gátat vet az árnak, szép fiakat nevel, friss almafákat, virágokat a horpadt sír helyén ... Athén s Damaszkusz felett tör a térbe, száll, száll a felhasított égen át. A kommunizmust sejteti már fénye, utána bámulok a messzeségbe — a nyár csodáit nézik így a fák eltelve édes zümmögéssel dallal, mint én a küldötte halk jelekkel. A titokzatos égi tájon nyargal, a messzi Hold felé száll diadallal, s zlimmön, új emberségről énekel. Gazdag és aranykorról szól az ének: a világ önmagával megbékül. Ember nem ontja vérét testvérének, a földet elosztja sok gyermekének s meglesz háborúk, zord ínség nélkül. Vállomás A nagyapámnak két pej lova volt — kaszája éles-fényes, szíve forró. Aratáskor szeretkezett, dalolt, magas, szőke volt, mint a napraforgó.,. Szél sodor engem, félrehullt magot, ő rét, kit ifjú lányok keze fésül. Én elhullajtott, őszi lomb vagyok, ő szilként szökkent gazdag tercbélyül. Almomban éjjel gyakran látom én: homlokán egyre mélyül Sok redöje. Hazaint, s zörgő létrásszekerén kihajtatunk a széles tág mezőre. A táj, miként ha kis bogrács volna, jó, hév nap alatt szagos nyár forr benne. Ö szót sem ejt, csak a gyeplőt fogva kitér, mert bikaborjak jönnek szembe. Ott, hol a határ dús kalászt érlel, s már délnek fordul a gazdag sík fele, oly mondhatatlan nagy gyengédséggel karom érinti széles, jó tenyere. Ily álmok után nyugtalanság tölt, tán sírja sóhajt, úgy megremeg a szív. — „Én édes fiam, íme, vár a föld... 1" — halk. tünő hangja már ismét engem hív. Szálljatok madarak Szálljatok madarak, szebb, déli tájra; én itt hollókkal gyújtok egy nótára. Idegen tájakon hová, merre lennék, hazát, fészket vajon hol, merre lelnék...?,' Csábít a messzeség, de mit se adhat, se koporsót, "e végső nyugodalmat. Mint a csipkebokrot e föld fogant, szült, s óv mint füttyös ürgét a szürke hant. A mészkő táplált s mint a cseppkő nőttem, szépségem gyűjtve lassan zord időkben. Barlangokból vad bozóton törtem át, keresve az ember meghitt lábnyomát. Az ércbányászok, szénégetők között sorsom végül is emberré ötvözött. E tájon, hol fajok törtek vad fajokra; őrzök egy-két magvat, mint virág tokja, s öszidön mint a gyümölcs megértem, szőke sörényem meglebbent a szélben, egy csúcson kigyúlt, s lobog sárga tüzem, szülötte földemen hegy hegynek üzen. Ballada a fehér rózsákról Asztalon on rózsák — fehér virágok; szirmuk kezemre hull halk sóhajtássál. Egy szót ce szólok, széket sem kínálok, csak nézem őket néma borzongássál. Elmerülök e gondolatlan gondban, s vagyok mint alvó pipa — üres edény; végül az utolsó is lángralobban, s holt sirályként tenyerembe hull, szegény. A félhomállyal szemed eltakarod — mint fölkavart tó vizét köd borítja. Vonaglik dohányzó ujjad, s két karod, mint a kígyó, ha örvény háborítja. Hull, egyre hull rózsáim fehér -zirma, blúzod mögé melled két galambjára, kívánkozó öledre, ajkaidra, hull, szálldos véred forró áramára. S ott úszom már a sodró örvényekben, 'föl szívedig a meghitt testen által, mely csak engem áhít, s úgy köszönt engem, mint hajóst a part bátor nyár multával. Vihar után, hogy kihunytak a vágyak, és szempilláidon immár álom reszket, én körbe, körbe járom nyugvó ágyad, vigyázlak, mint kertész a rőzsaberket. Virágok szirma hull, hull asztalomra, Rózsáim búcsúznak halk sóhajtással, a váza mintha koporsójuk volna — elnézem őket néma borzongással; 3 elmerülök a gondolatlan gondban, vagyok mint alvó pipa — üres edény, míglen az utolsó is lángra lobban, s holt sirályként tenyerembe hull, szegény. 8 8 a \6