A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-06 / 27. szám

bCollár bácsi utolsó tréfa ja Gyerekkoromban is nagyon szerettem a hosszú téli estéket. Ilyenkor átjötték a szomszédok egy pipa dohányra, no meg egy kis beszélgetésire. Mi gyerekek pedig meghúzódtunk az ágyfejnél és hallgattuk csendben, amint az öregek elbeszélik viselt dolgaikat; a katonaságnál, a fuvarozások idjén, vagy pedig a hadifogságban szerzett élményeiket. Valóságos ünnepet jelentettek — legalábbis számomra — az ilyen esték. Az egyik este régmúlt ifjúságukat idézték fel emlékezetükben. Még sóhajtottak is hozzá, hogy milyen jókat mulattak az öreg Kollár tréfáin, aki még a halálos ágyán is megtréfálta az álszenteskedő vén Képesinét. — Hát az úgy volt — kezdi nagyapám a történetét —, hogy a Képesiné, imint jó szomszédhoz Mik, átment Köllárékhoz, •mivel tudta, hogy az öreg már a halálán vara. Gondolta, elbúcsúzik tőle és megpróbálja rábeszélni a gyónásra, mert az öreg nem szerette a papokat. • Beállított hát nagy dicsértessékkel az öreghez, aki csak krákogott a köszönésre. Ezzel fejezte ki e'lenszenvét a pletykás vénástzony iránt. Hellyel % a felesége kínálta meg helyette. — Meg kell nyugodnunk Isten akaratában — kezdi a vénasszony a beszédet. — Mindnyájan meghalunk egyszer. — Meg — válaszolja az öreg mogorván, — Belenyugodott-e legalább — faggatja tovább. — Felkészült-e a nagy útra? — Belenyugodtam és fel is készültem — válaszolgat kurtán az öreg. — Az nem miagy ám csak úgy. Ahhoz pap is kell — okoskodik tovább KépeSilné. — Miinek az. Nem loptam, nem gyilkoltam én soha'. — Tudom én azt, dehát mégis csak bűnös halandók vagyunk mindannyian. — Már aki az — morog vissza az öreg. — No, meg aztán a jó keresztényhez úgy fllik, hogy papot hívjon, mielőtt a nagy útra menne. — Nem kell nekem a pap jóslása: Tudom én, hová kerülök. — Tudja ? — esik le az álla a vénaszszonynak. — Taláni megálmodta!? — Meg. . — Aztán hogyan élnek ott a másvilágon? — kíváncsiskodik tovább. — Hát azt nem tanácsos elmesélni. Tudja, azt mondták odafenn, és a lelkemre kötötték, hogy el ne .próbáljam mesélni senkinek amit láttam, mert akkor azonnal meg kell halnom. Azt pedig szeretném a legutoljára hagyni. — Aztán tudnak ott mindenkiről? Rólam is? Vagy talán azt is tudja, hova kerülök? — kérdezte gyorsán, mintha attól félt volna, hogy meghal az öreg, mielőtt a nagv titkot eláj-ulná. — Tudnak bizony. A maga helyét láttam a saját szememmel. — Igazán? — hüledezik a vénasszony. Aztán hirtelen könyörgésre fogja a szót: — Mesélje már el, hogyan is volt az. Majd imádkozom a lelke üdvösségéért néhány miatyánkot No, meg aztán nem is Olyan tífztols, hogy odafenn komolyan! gondolták, amit magának mondtak a titoktartásról. .— Art nem tudom, hogy komolyan gondolták-e vagy sem, de mivel Ilyen szépen kér, hát a kedvéért elmondom, mit láttam és hallottam. — Hát az úgy volt — kezdi az öreg —, a múlt éjszaka azt álmodtam, hogy meghaltam, Egy nagy lajtorján kapaszkodtam fel az égi birodalomba. Kutyamód megizzadtam mire felértem. Megpihentem hát egy kicsit a mennyek kapujában. Gondoltam, mielőtt az Úr színe elé kerülök, kifújom magam. Alig hogy leültem a kapu melletti hodSzú padra, ahol a lelkek szoktak várakozni a bebocsátásra, hét nyílik a hatalmas fényes kapu és megjelenik hosszú köntösében Szent Péter a nagy kulcscsomóval. Éppen olyan volt, mintha a Imester úr hittankönyvéből lépett volna ki. Rossz hangulatban lehetett, mert szó nélkül vette a nagy könyvet és kérte a várakozókat, hogy mondják be sorban a nevüket. Amikor rám került a sor, én is bemondtam illendően, ö erre keresgélni kezdett a nagy könyvben, de hiába. Az enyémet nem találta a sok név között: Odaintett hát egy angyalt és meghagyta, hogy kalauzoljon el a purgatőriumba, 'mert nem találta a nevemet. Nem tetszett nekem a dolog, dehát nem tehettem sem)mit. Ballagtam lógó fejjel a kísérőmül kirendelt angyal után. Nem ke'lett sokáig menni, már érezni lehetett a nagy melegséget, ami a purgatóriumbő) áradt. Rövidesen odaértünk a kapuhoz. Jó meleg volt, szinte ömlött rólam a verejték. Az angyal átadott a kapusnak és eltűnt. Egyedül maradtam a kapussal. Mlg a nevemet keresgélte a nagy köynvben, én ádd'ig bekukkantottam a kalpu nyílásán. A lelkek egymás mellett állva szótlanul tűrték az óriási hőséget. Lángot azonban nőm láttam. Azt azonban észrevettem, hogy a1

helyek foglaltak. No, gondoltam magamban, itt sem jártam szerencsével. Alighogy ezt kigondoltam! a!

kapus kijelentette: őszintén sajnálja, de nem találta a nevemet, így hát tovább kell küldenie. Most már kísérőt sem kaptam. Egyedül bandukoltam a pokol kapuja felé, ahova, a, kapus irányított. Hamarosan oda is értem. Itt imár olyan meleg volt, hogy a, hajaim is megpörkölődött. Az volt ai szerencsém, hogy elég sovány vagyok, mert máskülönben magisültem volna á magam zsírján. A kapufélfát tüzes lángnye'vek nyaldosták. Nem sokáig szemlélődhettem, mert hamarosan nyílt a kapu és megjelent egy csapat ördögfi. Azonnal körülfogtak, nagyokat ugrottak, örömükben s aranyira kiöltötték a pyelvüket, hogy majdnem ráléptek. Kezükben háromágú vasvillát szorongattak. Azzal- 'lökdöstek befelé a kapun. Amerre csak néztem, mindenütt csak .vigyorgó, kárörvendő arcokat láttam. Egyenesen Lucifer elé vittek. Ott ült tüzes trónusán a pokol közepén, körülötte a sok szolgálattevő ördög vasvilláikat éh| láncaikat csörgetve. Megszeppenve álltam meg a tomboló, vigyorgó tömegben. Egy üres széket pillantottam meg Lucifer lábánál, gondoltam megpihenek, amíg intézkednek felőlem. Már éppen rá akartam ülni, amikor nvakonfog Lucifer és vigyorogva figyelmeztet: — Az nem a te helyed kotmám, hanem az öreg Képesinéé! — Erre olvan röhögés, csörömpölés lett a pokolban, hogy felébredtem. — Gazember' — ugrott fel mérgesen Képesiné, mintha kígyó csípte volna meg. Elmenőben úgy becsapta a szoba ajtaját, hogy csak úgy rengett belé a ház. — Mi történt? —. szaladt be ijedten "Kollárné. — Semmi. Meséltem egy kicsit a túlvilágról Képesinének — válaszolt az öreg mosolyogva. — Ez volt az utoiyő tréfája. Másnap reggelre meghalt — fejezte be nagyapám a történetet. Vércse Miklós 17