A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-26 / 4. szám

- Mi közöd hozzá! — Mutasd!.. i — Ne! Itt van!... - lebbentette fel Margét szoknyájának hátulját Zsofa felé. — Te tetves! — rikácsolta a jóval testesebb, erősebb Zsofa és karmaival a képének ugrott. De Margét se hagyta magát. Előkapta a köténye alá rejtett húsdarálót és püfölni kezdte a visszahőkölő, menekülni próbáló Zsofát. Egy ideig az udvaron hajszolták egymást le és föl. — Segítség! Gyilkos! — Ne, te büdös, te cafat! — és ütötte hátulról Margét. Az emberek az utcáról figyeltek. Senki se akart közbelépni. Minek szerezzen magának ellenséget. Itt nincs visszatérő koldusok kiabáltak, kuncogtak, bíztatták őket. A rokonok meg nézték. Hadd tépjék, üssék egymást — hiszen a halotti tor úgyis meglesz, a többi meg nem az ő dolguk. Minek legyen harag ... Végül a kisbíró is előkerült valahonnan. De nem boldogult. Az emberek biztatták: — Vizet rájuk! Vizet rájuk! — Valaki hozott is egy bíró, itt nincs emberség, itt csak a birtok hatalma uralja az embert. Ilyenkor nem jó mutatkozni, nem érdemes senkit védelembe venni. Legjobb, ha távolról fülel az ember. Zsofa most már az utca felé próbált menekülni. Az ajtót azonban nem volt ideje kinyitni, mert hátulról olyat kapott a hátára, hogy megszédült, és orra bukott. Margét rávetette magát, taposni kezdte a gyomrát, de Zsójának sikerült kirántani a lábát. Most már a földön hemperegtek mind a ketten. Tépték, rúgták, harapták egymást. • Mire az emberek megérkeztek a temetésről, a két asszony már letépte egymásról a ruhát. Próbálták szétválasztani őket, de nem sikerült. Végül ők is egymásnak estek. Körülöttük egy csomó gyerek és a halotti torra vödörrel és odanyomta a kisbíró kezébe. ,az rázúdította az asszonyokra. A verekedők szétugrották. Most már a rokonok is közbeléptek. Lassan csend lett a portán. Mire esteledett, a rokonok már békésen poharaztak a házban. Csak a húsdaráló hiányzott. Hiába keresték. Valaki a harc zajában elemelte ... Dehát nincs háború veszteség nélkül... Szőke József (Folytatás a 17. oldalról) déban. Hirtelen gyanús zaj szűrődött a fülébe. A legtávolabbi Istállóban nyugtalanul röfögött a jószág. Amikor belépett a bódé ajtaján, hüvelyknyi vastag botját marokra fogta. Alig volt tizenöt méterre az istállótól, amikor egy emberi alak bukott ki a nyitott ajtón. Azt is észrevette az éjjeliőrt, s iparkodott elszelelni. Az öreg azonban úgy látta, erősen sántít a jobb lábára. Budkácsolva szalad, akár a nyúl, melynek sörét éri a lábát; Az öreg összeszedte minden erejét s utána eredt. A menekülőt sérült lába akadáilyozta a futásban. Mintha ereje is elhagyta volna, már másodszor bukott el. Utolsó erejének latbavetésével próbált talpraállni, arnikor a somfabot fejére sújtott. Lendülete me^P:^, tört, hangtalanul előre bukott. -I ji — Az úristenedet, most megfogtalak gaz-\ ember! — szuszogta a futástól kifulladt öreg. A bot másodszor is ütésre emelkedett, de ekkor olyasmi történt, ami kővé dermesztette Nyeste bátyát. Az elbukott ember féloldalt fordult, karját védőleg emelte feje fölé. Arcát megvilágította a hold hamvas fénye. — Pista, a huncut krisztusodat, hét te vagy!... Az ördög hozott idei, vagy mi?! Máris a legény mellett termett, átnyalábolta, talpra segítette. Pista újból visszarogyott. Éles fájdalom hasított a lábába. — Jaj — nyögte — a lábam. Az az átkozott koca... Nyeste bátyó csak most vette észre, hogy a fia lábszárán majdnem két arasznyira széthasadt a nadrág, bakancsa kérgén sötéten csillog a vér. Már éppen le akart hajolni, hogy megnézze a sebet, amikor egy használt szőrzsákot pillantott meg azon 4 helyen, ahol a fia előbb feküdt. A legény is észrevette s utána kapott, de telen tüzes nyílként fúródott agyába a szörnyű gyanú.. — Hát ez mi? Pista hallgatott, tekintetét az apja kezében lévó zsákra függesztette. — Hát így vagyunk! Most már értem. Tolvaj módra jössz, hogy apád becsületébe gázolj ... Nem ég ki a szemed, te becstelen! Hát ezért neveltelek! így tanítottalak. Bár a gyomrod hasította volna ki az a koca. Ostorcsapásként érték Pistát a szavak. Becstelen tolvajnak bélyegezte az apja. Nem is védekezhetett ellene. Széles vállát fojtott zokogás rázta. — Malac kellett volna? Kinek? A pávának, mi? Annak a mihasznának. Hagyj fel vele, az úristened, míg nem késő! • Míg embernek tartanak a faluban. Én mondom neked, én, az apád. Meg ne tudjam, hogy még egyszer beteszed a lábad az udvarukba, mert agyonütlek, megtagadlak! Megértetted? Elég volt a szégyenből. Zsugorodjak össze, alkár az aszalt alma, ha mostani tettedet is nem jelentem. Ehhez tartsd magad! — Apám — jajdult fel a legény. — Csak azt ne. Megölne a szégyen. Nem mernék többet az emberek szemébe nézni. — Amit mondtam, megmondtam: Vagy apád és a becsületed, vagy az a cafat! Gondolkozz! Most pedig takarodj haza, míg nem késő — mozdult az apa kezében fenyegetően a fütykös. Kimondhatatlan keserűség fojtogatta .a torkát. Mikor Katóék házához ért, illanatra megállt. Átnézett a deszkakap® fölött, s a nyitott konyhaajtó jutott eszébe. Már-már rátette kezét a kiskapu rozsdás kilincsére, de hirtelen egészen közelről vélte hallani a,pja szavát: „Becstelen, tolvaj, vigyázz!" Ugy érezte, mintha lábaszára egyre erősebben sajogna, s fején a daganat is rohamosan nőne. Harc dúlt benne, óriási küzdelem, olyan, almikor a józan ész az érzelmekkel csap össze. Hogy melyik volt az erősebb, azt már azok a fekete kendős jó öreg anyókák is tudják, akik sohasem fogynak ki a találgatásból, s most is azon törik szürke madárfejüket, mi a titka Petrik Kata és Nyeste Pista gyors szétválásának. SZARKA ISTVÁN 19