A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-26 / 4. szám

A nyárvégi nap perzselőn szórta sugarait. A falu poros utcáin töpörödött, görnyedt öregek baktattak talpig feketében. Csendes volt a falu és a levegő meg sem moccant. Mintha megmerevedett volna a világ. Temetésre készülődött a Pap-sor. Meghalt az utca dühös kis öregje, az örökké békétlen, morgó, szitkozódó, Reszketős János. Hirtelen érte a halál. Éppen a borospincéből jött fel János bácsi, hogy megtartsa szokásos reggeli szemléjét a gazdaságban, amikor a guta megütötte. Ott talált rá a menye, Margét a lépcsőn. Alig volt már benne élet. Az összecsődült rokonság sírt, jajgatott. Így szokás ez már falun. Különösen ha a gazda hal meg és nem hagy végrendeletet. És Reszketős János nem hagyott... Két fia volt, aluszékony emberek. De a feleségeik nem fértek meg egy házban. Belefojtották volna egymást egy kanál vízbe. Egynek mennie kellett, pedig elég navolt a porta, megfértek volna rajta mind a ketten. Dehát Zsófia nem bírta ki Margetot és fiatalabb is volt, mennie kellett. Ettől kezdve látszólag szent volt a béke. Hanem most, hogy meghalt az öreg, ismét felizzott a gyűlölet. Ügy sírtak, óbégattak a rokonok árgus szeme előtt, mintha a • világ vége lenne. Margét eszelősen jajgatott, Zsofa ájuldozott. A jussról volt szó. Azt kellett most kisímiok a falu szeme előtt, mert mindenki tudta, hogy az öreg egyiket se szerette. Ügy sürögtek-forogtak mindketten a halott körül, mintha aranyból lenne. Margét hamvasszürke ablakos koporsót hozatott. Ilyen még senkinek sem volt a faluban! Amikor elhozták, olyan diadalmasan nézett Zsofára, mintha már nyert ügye lenne. De az se hagyta magát. Elhívta három falu papját és az esperest a temetésre. Koszorúkat rendelt és a kántornál búcsúztató verset. Amikor az esperes öblös hangja felzúgott: 18 — Cirkum dedérum ... — az emberek összesúgtak. Zsofa fájdalmasan felzokogott és megtántorodott. Alig bírták a rokonok közül ketten tartani. Most már fölénye biztos volt. Az emberek úgy néztek rá, mint Reszketős em/etlen jogos örökösére. Margétra csak itt-ott sandítottak, mindenki őt figyelte. A kántor is ránézett, amikor ércesen csengő hangján elkezdte a búcsúztatót. Búcsúzom tűletek leghívebb rokonim, Fiaim, menyeim, kedves onokáim. Tőletek szolgáim, juhaim, nyájaim, Alsó és felső szomszédaim, Kedves gazdatársim. Az egész udvar félzokogott. A feketeruhás férfiak mogorván köhécseltek, az asszonyok az orrukat fújták. A kántor figyelte a hatást. Meg volt elégedve. Már a markában érezte a százast, amit Zsofa ígért néki. Csak nem volna olyan átkozott meleg, gondolta és hátrább lépett, mert az orrát csavarta a sürü tömjénfüst. Meglesz — gondolta mégegyszer és Zsofára pillantott. Az asszony roskadozó alakja szárnyat adott a hangjának: Istennek hív leánya Leghűbb menyem Zsófia Rövid szünetet tartott és ünnepélyesen körülnézett. Az udvar elcsendesedett, csak Zsofa zokogott fel szívtépő hangon. A kántor elégedetten fordult a papír felé, amelyet egy ministráns tartott az orra elé. De a kis boglyas megfeledkezett hivatásáról. Elbámészkodott a tornyos galambdúcra, ahol egy galambanyó a kicsinyeit etette. Éppen azon törte a fejét, hogy hogyan lehetne oda suttyomban felmászni a kis galambokért, amikor a kántor a fejére húzott az imakönyvvel és figyelmeztette feladatára. A püffenésre Zsofa is felpillantott, az esperes is köhintett zavarában. De baj nem lett. Kevesen vették észre és a kántor hangja meg sem rezzent, úgy folytatta: Ne öntsd híg könnyedet Az életút porába Miként a menyei harmat Belepé most arcomat. Ügy nondoskodál Életemről életemben, vala Leghűbb menyem Zsófia. Mindenki sírt, még az esperes is könnyezett. Csak ne húzná oly sojcá — gondolta — és a kántorra meredt száraz, parancsoló tekintettel, hogy folytassa. Én hű szolgám Margét menyem Köszönet néked, A mennyben leled ... Egy szuszra fújta el ezt a pár sort. Margét megtántorodott. Hogy én, én szolgája. Hát ez már sok. Legszívesebben nekiugrott volna a kántornak, az uránák, a Zsójának és összetört volna mindent dühében, kétségbeesett keserűségében. Most már biztos volt csúfsága, veresége. „Köszönet néked, a nennyben leled ..." — zakatolt a fülében és az emberek reszkető hangon, nehéz tüdővel énekelték: ... Ama rettenetes napon Minden bajtól... A harangok megszólaltak, a menet megindult. Zsofa zsebkendőbe temette az arcát, ketten is támogatták. Véle senki *e törődött... Az emberek fedetlen fővel lépkedtek a koporsó után. Élen a falu koldusai vitték a feszületet és a fekete templomi lobogókat. A szemben jövök elálltak az útból, a harangok zúgtak. A nehéz por belepett mindent: a koldusok mezítelen piszkos lábát, a gazdák fényes csizmáját és a hamvasszürke koporsó ablakát ... Zsofa csak a temetőben nézett fel, hogy mégegyszer megmutassa szenvedő arcát a világnak és Margétnak. De Margét nem volt sehol. Mint a villám, úgy cikázott át az agyán: otthon maradt a piszok, hogy amit tud, eldughassa a temetés alatt... Legszívesebben rögtön haza szaladt volna, de nem tehette. Mindenki ránézett, mindenki őt figyelte. Amikor az esperes ismét elkezdte a szertartást, fájdalmasan felzokogott és összerogyott. Kivitték a tömegből, hogy felélesszék. De arra már nem volt szükség. Magához tért és lassan, szó nélkül elindult hazafélé. Lelkében gyűlt, egyre gyűlt a bosszú, léptei meggyorsultak. Amikor befordult az öreg Reszketős portájára, Margét éppen a frissen fehérlő szalmakazal felé tartott. Valamit szorongatott a köténye alatt. Eltűnni már nem tudott, Zsofa észrevette. — Te rin(jyó! — rohant feléje. — Mi van a kötényed alatt?'.