A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-26 / 4. szám

AMIT A MŰKEDVELŐNEK TUDNIA KELE A RENDEZŐ FELADATA Egy műkedvelő csoport életképességét a jó szándék és az erős akarat dönti el. Az a tény, hogy színjátszóink újabb és újabb színdarabot tanulnak s adnak elő, már magában is örvendetes, annál inkább, mert szándékuk hátterében kultúrforra­dalmunk magasztos eszméjének győzelme lobban fel. Színjátszó csoportjaink hivatásának be­töltésére megszámlálhatatlan lehetőség és alkalom kínálkozik. Viszont valamennyiük kötelessége — és ez főleg a rendezőre vo­natkozik —, hogy az eddiginél sokkal gon­dosabban, nagyobb hozzáértéssel, türelem­mel, több szeretettel és körültekintéssel, de mindenekelőtt jobb szövegmondással készítsék elő színielőadásaikat. Ne feled­jük el azt sem, hogy a műkedvelő, ha szín­padra lép, színészi feladatot teljesít. Tudjuk, hogy a mulattató színdarabokat a közönség nagy szeretettel fogadja. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a közön­ségnek erkölcsi igénye, életismerete, fan­táziája is van, s mindez kielégülésre vár. Ezt azonban silány, értéktelen fércmun­kákkal, összecsapott „esztrádokkal", ri­pacskodással elérni nem lehet. A minden­áron való nevettetés tévútra viszi a nézőt, de a színjátszót is. A vígjáték és annak minden változata lényegesen más tör­vényszerűségeken alapszik, mint a tragé­dia, színmű, népszinmű stb. A jó vígjáték­ban a komikum (helyzet- és jellemkomi­kum) szerves összefüggésben áll a darab egészével. Ügyeljünk tehát arra, hogy elő­adásainkban a nevettetés csak eszköz le­gyen, amelynek segítségével tolmácsoljuk a darab eszmei mondanivalóját. Ha hely­telen értelmezésben mutatjuk be színda­rabjainkat, ezek a jó szándék ellenére is értéktelenné válnak. Műkedvelőink gyakran lebecsülik a tar­ka műsorokat, annak ellenére, hogy na­gyobb színdarab előadására képtelenek. Az egyfelvonásos színdarabban éppen olyan törvények a mérvadók, mint na­gyobb drámában, viszont az előbbinek nagy előnye, hogy 2V4—3 óra helyett fél óra alatt pereg le a cselekmény. Minél gyakrabban lépünk a nyilvánosság elé, minél több tarkaestet, színdarabot rende­zünk, annál biztosabb a fejlődésünk. A FŐPRÖBA Amikor a rendező hat-nyolc hetes mun­kája után a műsorra tűzött színdarab be­mutatására érett, a bemutató végleges dátuma előtt 3—4 főpróbát tart, éspedig teljes díszlettel, kosztümökben, kellékek­kel. Ezeken a próbákon lényegében már nem javítgat munkáján. Érdeke, hogy egyetemesen ellenőrizze a színdarab üte­mét, hang- és színhatását. A tapasztalat azt mutatja, hogy jó, ha a rendező az utolsó „igazi" főpróbát már minden meg­jegyzés nélkül kíséri és csak a felvonások, esetleg az egyes jelenetek után teszi meg észrevételeit. Nagyon helyes, ha erre az „utolsó" próbára iskolásgyermekeket hí­vunk meg közönségként, s ha ez a próba nappal zajlik le, úgyhogy a szereplők a bemutatóig kipihenhetik a főpróba „izgal­mait". Ha a csoportnak módjában áll, hívjon szakembert, tanácsadót, mégpedig közvet­lenül a próbák megkezdésekor, majd hívja meg még egyszer, amikor már minden fel­vonás a „színpadon van". De a tanácsadó a főpróbákon már ne vegyen részt, mert nem jó, ha az előadás előtti napokban „professzionista kéz" nyúl a műkedvelő rendező munkájába, aki a megelőző pró­bák műhelytitkainak aprólékos ismerete nélkül, csak zavarná az előadást és ve­szélyeztetné sikerét. Viszont, ha a mű­kedvelő rendező szakember vezetése, il­letve irányítása mellett végezte eddigi munkáját, tanácsadóját a főpróbákról sem zárhatja ki. PROPAGÄLÄS, FALRAGASZOK Itt kell megemlítenünk a plakátok fon­tosságát. Ezek szövegét helyes magyar­sággal kell megírni, kellő példányszámban sokszorosítani, (kinyomtatni) és idejében (legalább tíz nappal az előadás előtt) ki­ragasztani. Higgyük el, hogy még a legki­sebb faluban is van értelme a plakátnak. A közönségben így rögződik meg a színda­rab pontos címe, megtanulja a szerző ne­vét, megismeri a szereplőket, s általában sok hasznos dolgot olvashat le egy értel­mesen megszerkesztett falragaszról. Fon­tos és lényeges az is, hogy ugyanakkor járási újságainkban közlemény jelenjék meg, amely beharangozza az előadást. Jo­gosan emeli fel szavát V. M. párkányi la­kos az „Üj Szó postaládájából" című rovatban, amikor ezeket írja: „Sok gondot okoz a tömegszervezeteknek, hogy a téli estéket felhasználva, miképpen szórakoz­tassák a falvak lakosságát. Egy-egy sike­res előadás híre azonban sokszor nem jut el még a szomszédos községbe sem. Jó szolgálatot tehetnének a járási újságok, ha ilyen tartalmú írásokat is közölnének." Vidéki lapjaink tehát segítsék elő szín­játszó mozgalmunk népszerűsítését. De központi sajtónk se legyen fukar, s. minél több szakcikknek adjon helyet. Főleg a műkedvelő előadásokkal foglalkozó bírá­latokat közölje, hogy színjátszó csoport­jaink ezáltal helyes útmutatást kapjanak. Ugyanakkor műkedvelő rendezőink tekint­sék elsőrendű feladatuknak, hogy a mű­sort idejében megküldjék a szerkesztő­ségeknek. Szervezze meg a rendező a „jegyszedő­ket" is, akiknek legfőbb feladatuk a rend fenntartása. Legyünk Itt is igényesek. Tartsuk be az előadás meghirdetett kez­dési időpontját. Legyünk udvariasak a kö­zönséghez, de ne engedjük meg a tökmag és a napraforgómag ropogtatását, a sze­metelést, a ki-bejárkálást, a gyerekek haneúrozását. Merjünk fegyelmet köve­telni. AZ ELŐADÁS A szerzői gondolat az előadásban ölt testet. Most válik megbírálhatóvá az eddi­gi munka. Minél zavartalanabbul zajlik le iz előadás, annál biztosabb a siker. A sze­replök itt bizonyítják be tehetségüket, rá­termettségüket. Amióta színházi játékot követelünk mű­íedvelőinktől és nem elégszünk meg nindössze azzal, hogy kultúrcsoportjaink lyen vagy olyan színdarabot „eljátszanak", színjátszóinknak is szocialista művésze­tünket kell szolgáiniok. Minden tőlük tel­hetőt el kell követniök, hogy játékuk ma­gát a lélektani elemet tegye cselekvéssé. Ez persze csak akkor sikerülhet, ha a sze­replő képes a teljes átélésre, ha a külső cselekvést megkapó belső cselekvéssel erősítheti fel, egyszóval: ha megfelelő rendezői irányítás mellett igazán színhá­zat játszhatik. A színpadon kétféle illúzióról beszél­hetünk: az egyik a szemnek, a másik a lélekhez szól. A közönség kisebb része még mindig a külső élményt keresi, vagyis csak azt nézi, hogy a szereplő megjelené­se, arca és alakja mennyiben felel meg az ő elképzelésének. Az ilyen néző úgy véli, hogy az első benyomás a legfontosabb, mert csak így alkothat egyéni véleményt a szereplőről, darabról. Ezt a külső illú­ziót a pillanat élményének nevezhetnők, hiszen mindössze addig tart,.mint az első benyomás. A közönség nagyobbik része viszont a belső illúziót keresi, amely egy lelki folyamat hűséges és igazi átéléséből, erőteljes ábrázolásából fakad A belső át­élés élménye a nézőt is rávezeti a szín­padművészet helyes értelmezésére. Azzal az érzéssel kell távoznia az előadásról, hogy igazi életet látott. Ez az illúzió, ha helyes ösztönök fűtik, a néző helytelen elképzelését kiszorítja, s helyébe az igazi hős arcképét állítja. A nézőben a szerep­lő ugyanis csak akkor kelthet maradékta­lan illúziót, ha neki magának is van élmé­nye. De ha megfeledkezik arról, hogy ő most a kulisszák között él és beszél, ha meglátszik rajta, hogy tudja, „ki is ő" voltaképpen — meg hát a nézőtéren a nagymamától az unokáig az egész rokon­ság ott ül és akár jól látszik, akár nem, a virágcsokrot és a tapsot „jutalmul" mégis megkapja — minden illúziót szertefoszlat, annál is inkább, mert az ilyen tudattal ágáló szereplő játéka — ha játéknak ne­vezhetjük — veszít természetességéből, közvetlenségéből. Az életben az efféle em­berről azt mondják: affektál, a színpadon pedig azt, hogy pózol. Affektálni és pó­zolni azonban a komédiások szoktak, akik kierőszakolhatják ugyan a pillanatnyi si­kert, de sohasem válnak igazi színjátszók­ká. A művelt nézőt roppant bántja az ilyen időtlenség. A mai nézők többsége — hála kultúrforradalmunknak — jogosan megköveteli, hogy a szerep és a szereplő, a színdarab és a rendező testileg-lelkileg, művészileg és irodalmilag álljon összhang­ban, tökéletes szellemi egyidejűséget mu­tasson, annál is inkább, mert példamutató hősöket akar látni műkedvelő rendezvé­nyeinken is. A LEGFONTOSABB Egy színdarab előadásának sikerét min­dig a közönség dönti el, mert más a szín­darab, mint a kézirat és más a mű szín­padi formája, előadása. A közönség any­nyira i'sszetartozik a szerzői alkotással, mint ahogy a drámai történet együtt bo­nyolódik a konfliktusok egymástól el nem választható lélektani helyzeteivel. Fontos tehát, hogy előadásainkat gondosan, lan­kadatlan alkotói erőfeszítéssel, szüntelen tanulással, művészettel és idevágó szak­képzettséggel készítsük elő. A szó nemes érte'mében akarjunk valóban műkedvelők, művészetet szerető kultúraktivisták lenni. Eöry M. Emil 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom