A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-26 / 4. szám

ont tizenkettőkor ©délben megszólalt a gong. Ebédszünet. Az örökké ólomszürkésen-fehér, - tejszerű, álmos felhőtakarón keresztül is irgalmatlanul tűzött ránk a délkinai nap. Irodahelyiségeinkben a kulik DDT-t permeteztek szét és vödörszámra vitték ki a döglött szúnyogok milliárdjait; azután szellőztettek. Ebéd előtt teniszezni szoktunk a gyár pályáján, mert akármilyen furcsán is hangzik, a forróégövi országokban „meleget meleggel gyógyítanak", a bennszülöttek bevált módszere szerint. A szervezet ilyenkor egyszerre izzadja ki a felgyülemlett vizet s utána kimondott megkönnyebbülés, lehűlés áll be. Teniszpartnereim. egyúttal irodatársaim is, különféle nyugati országok fiai voltak, akikkel ebédszünet alatt afféle barátságos mérkőzéseket szoktam vívni. Amidőn egyszer arról szólt a vita, melyik közülünk a legjobb játékos, egyhangúlag kijelentették, hogy Yong-Nü, akivel azonban — úgymond — mégsem lehet játszani, mert hiszen csak kínai! És valóban, a szegény Yong-Nü ott ült a padon, zavartan forgatva kezében teniszütőjét, mert csak ritkán akadt játszótársra valamilyen félvér személyében. Én azonban nem láttam be, miért ne játszhatnék egy .kínaival, és felkértem egy szetre. Nem szégyellem bevallani, hogy annak rendje és módja szerint alaposan el is páholt. Az ügy tehát látszólag befejezést nyert, ha mindjárt néhány „nyugati" származású büszke kollégám rosszallóan is csóválta a fejét. Néhány hét múlva azonban borítékba zárt névje" gyet kaptam. Felbontottam és csodálkozva olvastam, hogy a Kínai Tudományos Intézet igazgatója „szerencséjének tartaná, ha becses látogatásommal megtisztelném szerény intézetét". A meghívás eléggé meglepett, mert a — tudományos színvonalát tekintve világviszonylatban is elismert — intézet tagjai a leghíresebb régészek, filozófusok, földrajz- és történelemtudósok soraiból kerültek ki. Meg kell említenem, hogy mindez még akkor zajlott le, amikor a hazátlan hazafiasságáról híres Csang Kaj-seket és gyérszámú, csatlósait az északról dél felé előnyomuló néphadsereg kezdte kiszorítani a birodalomból. És mivel reménytelen helyzetükben még a saját árnyékuktól is rettegtek, összefogdostak és tömlöcbe vetettek főleg minden olyan „gyanús" idegent, kinek útlevelén nem ékeskedett valamilyen fegyverszállító imperialista állam címere. Lévén pedig már a mi februári fordulatunk után, magam sem tudtam volna felmutatni ilyen nekik kívánatos okmányt, s azért bizonyos aggodalmaim támadtak a meghívás miatt. Kétkedéseim közepette eszembe jutott Yong-Nü barátom, aki miután megmutattam neki a meghívást, ravaszul mosolyogva kijelentette, hogy nyugodtan elfogadhatom, semmiféle csapdáról nem lehet szó, de a biztonság kedvéért még néhány kínai szót váltott a névjegy átadójával. A mosolygó sofőr máris felrántotta előttem a luxuskocsi gam, mert sehogy sem tudtam magamnak megmagyarázni ezt a nagy megtiszteltetést. Hagyományos kínai szokás szerint a késő esti órákig húzódott el a lakoma, miközben vígan folyt a csevegés köztem és a tudós férfiak között, csupán azon csodálkoztam, hogy mindegyikük teljesen fesztelenül beszélt a felszabadításról, a néphadsereg sorozatos győzelmeiről, nem takarékoskodva közben a kínaiknál dívó szóvirágos, de nem éppen hízelgő jelzőkkel akkori teníszjátszma.~ ajtaját és félórányi kocsizás után ugyanolyan udvariassággal nyitotta ki megint úticélunk végén. Itt különös látvány tárult elém: egy ókínai stílusban épült, hatalmas oszlopokon nyugvó palota lépcsős előcsarnokában vagy tizenkét idősebb kínai tudós hajolt meg előttem hagyományosan karbafont kezekkel és betessékelt a díszterembe, ahol roskadásig megrakott asztalok vártak a legkülönbözőbb bel-és külföldi ínyencségekkel. Miután engem az asztalfőre ültettek, megvallom őszintén, kissé feszélyezve éreztem makényuruk, Csang Kaj-sek személyét illetőleg. Asztalbontás után mégis csak megkérdeztem jobboldali szomszédomat, az intézet igazgatóját, vajon minek köszönhetem a meghívást, vendégeskedést és bizalmat, mellyel irányomban viseltettek? S ekkor az ősz tudós vállamra helyezve kezét, mosolyogva így szólt: — Tudtuk ugyan, hogy ön egy szocialista állam polgára, akinek hazája csak nemrég vívta ki szabadságát, de csak akkor lettünk biztosak az érzelmei felől, amikor húgom fiát, Yong-Nüt, oly kedvesen hívta ki egy téniszjátszmára, nem törődve néhány pökhendi munkatársának orrfintprgatásával. Ez elég volt nekünk ahhoz, hogy bizalommal legyünk ön iránt. Hosszú évek után ön az első idegen, aki átlépte intézetünk küszöbét, miután meggyőzödtünk róla, hogy „színes" bőrünk miatt nem fog ránk sandán tekinteni; hiszen az ön hazájában is minden ember egyenlő, nemde? Megköszönve a szíves vendéglátást, szívélyesen elbúcsúztunk egymástól. A ínegtiszteltetés fokának magasságát csak néhány nap múlva tudtam felmérni, amidőn a gyári étteremben ülve a már évek óta Sanghájban élő két nyugati vezető tisztviselő között véletlenül szóba került az említett intézet világhírű színvonala. De amikor az egyik, a kínai munkások között közundornak örvendő amerikai vezető únottan kijelentette: milyen furcsa, hogy közülük oda soha senkit sem hívnak meg, — én inkább hallgattam s arra gondoltam, hogy talán azért nem hívják meg őket, mert a gyár udvarán mázsányi súlyú bálákat cipelő, éhbérért dolgozó kínai kulik éneke oly rettentő szomorúan hallatszik be az étterembe: iiilijüiii, iiilijüiii... KOZICS EDE Mit ér az erdő Mit ér az erdő, Ha kihált, csendes, S nyomot veszejtő Árnyékkal terhes, Dalos madár ha Fészkelni nem jő A lombos ágra, — Mit ér az erdő? Mi ér az élet, A szív ha fásult, S rá szenvedések Ajtaja zárult, S nem látja fénylőn A messzeséget, Magát emésztőn Mit ér az élet?! És én mit érek, Ha némán hordom A szenvedések Keresztjét, — sorsom Zárt ajtajára Tétlenül nézek. Mint lusta, gyáva... — És én mit érek? Ha erdő: zengjen Madár dalától. Életem verjen Lángot magából. És égesse fel Szenvedéseit! Minden életen Csak a tett segít! CSONTOS VILMOS AVÍTT SZERELEM Hol, hő1

nem, vallott hajdanán egy legény — csókratermett — hév, nyári vétkek hajnalán halálos, nagy szerelmet. A lány dalolt, s mert árva volt, csak árnyak ótták és a hold. Elhullt a csók, elmúlt a nyár ... Ó, mondd, megértetted-e már! A lány csak várt, csak várt, csak sírt (a holdon méla felhő): — Szívemre ó adhat csak írt, én tudom, bizton eljő. — Csak sírt, csak várt, de akit várt, kacagva immár messze járt: — Jön újabb csók, jön forróbb nyár. — Ó, mondd, megértetted-e már! Hol ködben most a hajnalok, hol könnyes most az este, merengő, halk sóhajjal ott egy lány legényét leste. Nem jött legény. Az ősz egén mind holtabb, lám, a szőke fény. Csak emlék vagytok: csók, te, nyár .., Ö, mondd, megértetted-e már! SIMKÖ TIBOR 14