A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-26 / 4. szám

Egy norvég könyv és az amerikai hadi támaszpontok A norvégiai Gyldendal könyvkiadó megjelentette a múlt év folyamán Arnar Myklennek, egy eddig ismeretlen szerzőnek az Ének a vörös rubinról című könyvét. A könyv megjelenése nem keltett feltűnést, jobban mondván feledésbe merült. Azaz csak merült volna, ha ... ha a könyvet nem olvasta volna el néhány tanár — teológus. Az erkölcs e derék őreit felháborította a könyv frivol tartalma. Az egyház beperelte a kiadót és az írót is. És követelte a könyv betiltását. A per a legjobb reklámnak bizonyult. A könyvet rövidesen szétkapkodták, megjelent Svédországban, Dániában és Izlandon. A- bíróság végül is felmentette a vádlottakat, a könyv további terjesztését azonban betiltotta. És Norvégiában a vihar elült. No nem úgy Izland szigetén. ,Az izlandi hatóságok a norvég bíróság döntésének alapján elkobozták a könyvet. A sajtónak sem kellett több! Megindult a támadás. Az újságok kellemetlen kérdéseket tettek fel a kormánynak. Ha a kormány annyira erkölcsös, miért nem tiltja be az izlandi mozikat elárasztó borzalmas amerikai filmeket, miért engedélyezi a comics regények terjesztését? Hisz' ezek az ember legaljasabb ösztönét élesztik fel és táplálják! Ám a java csak azután következett. A baloldali lapok gúnyosan figyelmeztették a kormányt, hogy nézzen körül az amerikaiak izlandi támaszpontjain és meggyőződhet, hogy ezeken a támaszpontokon alkalmazott leányok sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint Mykle könyvének hősnője, aki végül is férjhez megy. Ám mi vár a kihasznált, szerencsétlen izlandi lányokra? A könyvet betilthatták, az újságokat is elkobozhatták, ám az amúgy sem túlságosan Amerikabarát izlandi lakosság felháborodása ellen édeskeveset tehettek. És az amerikai betolakodók ismét kellemetlen helyzetbe kerültek. Mérgelödnek, dühöngnek, hogy egy Norvégiában elkobozott szerelmes regényt végül is az ö katonai támaszpontjuk ellen használtak fel fegyverként. Két párizsi bemutató margójára A múlt év decemberének elején Párizs haladó szellemű lakossága Robert Brasillach Cesarea királynője című darabjának bemutatása ellen tüntetett. A szerző már nem él. A sok francia hazafi halálát előidéző aljas kollaboránst, akit Göbbels a barátjának nevezett, a felszabadulás után kivégezték. A halott fasiszta élő barátai hoszszú éveken át hallgattak, nem mertek Brasillach hátrahagyott színdarabjával a nyilvánosság elé lépni. Az elmúlt esztendőben azonban elérkezettnek látták az időt és cselekedtek. Miért is ne? Hisz a minisztériumokban, az ügyészségen, az újságoknál, a hadvezetöségben, valamint a parlamentben ott ülnek elvbarátaik. Franciaország pedig a világ minden fasiszta elemét pártoló amerikai dollárcápák katonai támaszpontjává változott. És műsorra tűzték a Cesarea királynőjének bemutatóját. Csak a francia néppel nem számoltak. A volt ellenállók, katolikusok és kommunisták tömegesen vonultak fel a Brasillach darabját bemutató színház épülete elé. Hiába volt a rendőrök gumibotja, a brutalitás, az előadást nem lehetett megtartani. A másnapra halasztott bemutatón, melyet megerősített rendőri segédlettel tartottak meg, kitört a botrány és verekedés. Az előadást félbe kellett szakítani. A párizsi lapok hasábjain nagy vita indult meg. A jobbolóali lapok a Cesarea királynője mellett állottak ki, a művészi szabadság nevében. „Szabadságot mindenkinek, még a szabadság ellenségeinek is!" Ez volt a jelszavuk, és néhány, az ellenállásban részt vett, ma jobboldali vezető politikus (köztük egy miniszter is) védelmébe vette a fasiszta Brasillachot és a többi hasonszőrű árulót. A baloldal felelevenítette a nagy francia forradalom jelszavát: „A szabadság ellenségei nem élvezhetik a szabadságot!" És sikerült a Brasillach ellenes frontba bekapcsolni Jean Paul Sartre-t is, ezt a nagy vitatkozót. Sartre rossz előjelnek véli a Caesarea királynőjének bemutatását. Véleménye szerint a szélső jobboldal a jövőben nagy akcióra készül. Szerinte ezerkilencszáznegyvenben alávalóság volt azt hirdetni, hogy minden zsidó, kövér vagy sovány, gazember, mint ahogyan ezt Brasillach hirdette. Ám ezerkilencszázötvenhétben mindezt feleleveníteni nem más, mint a fasizmus új támadása, és a „művészi szabadság" csupán álarc. „Mert ha mi a szabad független francia színpadot akarjuk védeni, először meg kell győződnünk arról, vajon ez a függetlenség és szabadság valójában létezik-e?" — jelenti ki. Egy másik párizsi színházban műsorra tűzték Jean Genet Le Balcon-ját. A szerző harminc képben akarta bemutatni „Bigeatd ejtőernyős ezredes hősi életét". Az alcím sokat mondó. Algériában ugyanis a francia hadsereg ejtőernyős osztagai állati kegyetlenséggel üldözik és gyilkolják halomra a francia hazafiakat. A párizsi rendőrség, amely Brasillach esetében gumibottal védte meg a „művészi szabadságot", a Le Balcont betiltotta! Am a fasizmus újraéledő veszedelme ellen nemcsak Jean Paul Sartre emelte fel tiltakozó szavát. A becsület és a lelkiismeret hangján szólalt meg ezekben a nyugtalan napokban az ismert francia katolikus író, Francois Mauriac. A Sorbonne-on doktorráavatás volt. Az algériai egyetem matematikai tanszékének fiatal, huszonötéves, tudós tanárát, Maurice Audint is akkor kellett volna doktorrá avatni. Ám Maurice Audin nem volt jelen a promóción. Disszertációját volt tanára olvasta fel és védelmezte. Utána a rektor háromszor feltette a kérdést: „Jelen -an Maurice Audin?" Mind a három kérdésre mély csend volt a felelet, melybe belezokogott Maurice Audin özvegye. Mert Maurice Audint múlt év júliusában a francia ejtőernyősök elhurcolták lakásáról. Azóta nem látták. Feleségének levelére a francia katonai hatóságok azt válaszolták, hogy férje „magszökött". Ez a „megszökött" polgári nyelvre lefordítva annyit jelent, hogy megölték. És midőn Audint a matematikai tudományok doktorává avatták, tapsorkán zúgott fel. „Ne tapsoljanak kérem — szólalt meg fennhangon Favart professzor — egy perc csendet kérek!" Francois Mauriac később, az egyik egyáltalán baloldalinak nem mondható napilap hasábjain feltette a kérdést „Mit csináltatok vele?" Ez a kérdés szorosan összefügg a két bemutatóval és a francia nép szabadságával, függetlenségével. Egy szép napon majd ő teszi fel a kérdést Franciaország mai, hűtlen sáfárainak: „Hová tettétek szabadságunkat, hazánk függetlenségét?" A Guy Molletek, Gaillardok és hozzájuk hasonlók pedig nemigen tudnak majd válaszolni rá. Nyikolaj Virta visszatért Néhány évvel ezelőtt a szovjet írók szövetsége törölte tagjainak sorából Nyikolaj Virtát, az Esti harangszó és a Magány című kiváló művek szerzőjét. Azóta sok víz lefolyt a Volgán, és Virtáról semmi hír sem jött. Most a napokban nagy örömmel olvashattuk a Literaturnaja Gazetában, hogy az elmúlt év végén nagy sikerrel mutatta be a moszkvai városi színház Ny. Virta drámáját „A végtelen távlatok"-at Ny. Virta, a szovjet falu nagy ismerője, az ötvenes évek kolhozparasztjainak életéből merítette témáját. A szovjet kritika szerint eddig még színpadon senki nem mutatta be oly művészi erővel, hűen és mégis oly izgalmasan a szovjet falut, mint éppen Nyikolaj Virta, a hosszú hallgatás után újra megszólaló nagy szovjet író. -bili