A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-22 / 25. szám

Szabó Béla A család kedvence Nem ismerem az örményeket, mindössze néhány útleírásból, útirajzból szereztem tudomást létezésükről. No meg Franz Werfe! megrázó könyvéből, a Musa Dagb negyven napjá-ból. A könyv" — bizonyára mindenki emlékszik még rá — az első világháború alatt történt törökországi örmény-üldözések kiáltó dokumentációs .egénye, és mint ilyen impozáns erejű vádirat minden faji üldöztetés ellen. Nem tudom Hit'erék olvasták-e a Musa Dagh negyven napját és ebből a regényből merítettek-e a tulajdon fájvédő és fajgyilkoió céljaikhoz, vagy pedig bizonyos fokon minder fasizmus, egymástól függetlenül is mindig és törvényszerűen azonos következtetésekre és azonos fegyverek használatához j t, amíg a fajvédelem harsonájától a fajirtás hóhérkéséig érkezik, egy azonban bizonyos, hogv az a Németország, amely 1915-ten még egyik legeréiyesebb és legfáradhatatlanabb szószólója volt Törökországban az örmények ügyének, 1934-től kezdv - — bizonyára mindenki emlékszik még rá — ugyancsak a leg erélyesebben és a legfáradhatatlanabbul vette át és szárnyalta túl a törökországi örményüldözések aljasságait a németországi, n*jd később csaknem az egész európai zsidósággal kapcsolatba . A Musa Dagb hátborzongató történései és Szabó Béla regényének tárgya között azonban mégsem lehet felületes párhuzamot vonni, és ez nem csak a két író művészi ábrázolásának, írói adottságainak különböző voltából, nemcsak a helyszín és a tárgyalt kor eltéréseiből ered, hanem elsősorban a két ország és a két nép sajátos adottságainak óriási különbségeiből. Törökország 1915-ben meglehetősen züllött közjogi, politikai, gazdasági és társadalm viszonyok között hánykolódott: kegyetlenkedései határozottan magunkon viselték a csillogó rózsavízzel és homályos szelaimlikokkal illatosított primitív barbárság felismerhető jeleit. Ezzel szemben Németország 1934-ben — bizonyára mindenki emlékszik még rá — a kultúrának már olyan magas fokán állt, hogy ennek feltétlenül vissza kellett tükröződnie a kegyetlenkedéseknek abban a bomlottagyú pervezitásában, amelyről a második világháború alatt a Hitler-Mengerle vonal tett aztán döntő tanúbizonyságot. yje különbség mutatkozik a két nép társadalmi öszetételíét, politikai szervezettségét, osztály-tagozódását illetően is: az örmény határozottan és felismerhetően n«p, nemzet, az \olt 1915-ben is: az Ottomán birodalomban (és más országokban) élő, de önálló nyelvvel, hagyományokkal, nemzeti jelleggel stb., rendelkező nér. A Musa Dagih negyven napjának történései ezért peregnek le egységesen, szervezettén, ezért tűnnek el a Musa Dagh táborának keretei között látszólag majnem zökkenésmentesen az osztály-különbségek is. De vajon az általános meghatározások és fogalmak szerint nép volt-e a második világháború előtti és alatti európai zsidóság? Nemzetnek aligha volt nevezhető, hiszen a németországi, csehszlovákiai, magyarországi stb. zsidók túlnyomó többsége az adott országokban élő valamelyik nemzethez tartozónak vallotta magát, méghozzá nem kényszerből, hanem meggyőződésből, asszimilációból, közelebbi vagy távolabbi hagyományaiból, nyelvhasznalatából, társadalmi és politikai helyzetéből kifolyólag. (Innen keletkezett egyes demokratizálódni óhajtó országokban az a hajlam, amely szerint a zsidókat kizárólag vallási szempontból kellett értelmezni és „izraelita" szóval megjelölni: iskolánkban annak idején például zsidó osztálytársainkat megrovás terhe alatt tilos volt másképp, mint a vallást megjelölő izraelita szóval .lletni.) Viszont a zsidóságnak mint vallási tényezőnek a felfogása is erősen kétségessé vált, nemcsak azért, mert — bizoryára mindenki emlékszik még rá — Hitlerék annak idején négy vagy annál tetemesen kevesebb zsidó nagyszülő miatt vidáman hurcolták gázkamrába a különböző katolikus egyházak világi elöljáróit is, sőt, ha nem csalódom, 1942 tájban már létezett egy olyan intézkedés is, amely megakadályozta a zsidó származású katolikus kispapok pappá szentelését, nehogy a reverenda mentesíthesse a zsidóságnak (?) ezeket az áldozatait a közös sors aló! A második világháború alatti zsodóság szempontjából tehát lényegében nagyon kevés olyan tényező szerepelt, amely egységes és szervezett ellenállásra, vagy legalábbis menekülési lehetőségbe tömöríthette volna őket, magának a zsidóságnak a kerete'n és adottságain belül, annál több volt azonban a gazdasági, társadalmi, politikai és egyéb válaszfal közöttük. Acsalád kedvence, Szabó Béla legújabb regényének a főhőse, a tizennyolc esztendős Keller Dávid maga is hosszú, önkínzó tépelődések közepette jutott el 1944 őszének ahhoz a felismeréséig, hogy a következetes gyilkosok ellen következetesen össze kell fognia minden üldözöttnek, mert a faji üldözés, minden faji üldözés, a fasizmus véres kulisszája, amely mögött szervezett és egyetemes emberpusztítás, kultúra-pusztítás és érték-pusztítás folyik. A család kedvence 1944. október 29-én, tizennyolcadik születésnapján megvonja karta tizennyolc éve zárszámadását, hogy tulajdon élete tükrében számbavéve egy embertelen kor és egy embertelen élet tanulságait, belépjen a fasizmus ellen együtt-menetelők kollektív soraiba, és meghirdesse a harcot az új holnap és új jövő érdekében. Tragikus zárszámadás ez: összegeznie kell a hagyományokat, eseményeket és embereket, és szembesítenie kell a hagyományokat és az eseményeket az emberekkel. A zárszámadásnak ez a napja „döntő", nevezetes nap lett az életében — írja Szabó Béla — és hasonlított ama hosszú napokhoz, amikor minden hívő alázattal meggyónja bűneit és tiszta szívvel kegyelemért esedezik. A 'ámbor zsidő, aki tisztában van a hosszú nap jelentőségével, gonddal, tisztára nossa testét, előírt szertartásossággal háromszor a víz alá bukik, hogy teste is tiszta legyen, mielőtt átlépi a templom küszöbét. A test tisztasága megköveteli a belső testrészek tisztaságát is, ezért huszonnégy óra hosszat nem vesz magához ételt, ez az időt éjjel és trappal a templomban tölti, mély bűnbánattal, az áhítat tisztaságával és bensőséges őszinteséggel meggyónja bűneit, szennyes szándékait, titkos és gonosz cselekedeteit..." Keller Dávid azonban már nem hisz a hosszú nap jelentőségében, mert „ha valaki fellapozza az 1944. évi naptárt, megállapíthatja, hogy któber 29-e vasárnapra esett. Szép őszi nap volt. Reggel nyolckor nár kint járt az utcán, hűvös és enyhe fagytól volt csípős a levegő, de a hideg tiszta légen már keresztül tört a halvány őszi nap melege." Mintha Felix Saiten csodaszép állatregényeinek valamelyik párásán napsugaras részletéi olvasnánk, valamely őszi nap regg.léről, őszi vadászatok előtt, mikor a tapasztalt őzbak kecses és kiszámított ugrásokkal menti gyönyörű testét a természet törvényszerűségei közé tartozó, minden kegyetlenség és szadizmus nélkül való vadász csillogó fegyvere elő! Csakhogy az 1944. évnek ezen az őszi napján az emberi gonoszságokban tapasztalatlan és meggyötört, ezerszer meggyalázott testű ember volt \z üldözött vad, és miközben te meg én aránylag gondtalanul sétáltunk az utcán, mert éppen nem volt lég.riadó, hevertünk a szalmazsákon, mert éppen nem üvöltött az őrmester, cigarettát sodortunk a bűzös fedezék elé pásztázó hűvös napfényben, mert éppen nem ugattak a gránátvetők, szóval miközben te meg én aránylag megelégedettek és gondtalanak voltunk a magunk pillanatnyi és egyéni biztonságérzetében, üldözöttek, faji és politikai üldözöttek százezrei osontak a falak mentén, ásták tíz körmükkel a barna földet, verették ronggyá összeszorított fogakkal és tenyérbe vájt körmökkel a testüket — érted ,s, meg értem is — vagy várták beesett szemmel a zuhanyozócső rózsájából elősziszeqő gáz-halált. Érted !-, meg értem is. Szabó Béla reaénye dokumentációs regény. Megrázó történések fegyelmezett józansággal és figyelmeztető tanulság-megmutatással megírt könyve. Akárhol lapozol belé, mindenütt a teljes értelműkből kiszakítottan is teljes-értelmű mondatok ütik meg a szemed: Ekkor Dávid megkérte, hogy mutassa íeq neki Ottó fényképét. Vilma készséggel előszedte fiatalkori fényképeit és megmutatta. Szép szál barna ember volt, nyugodt tekintete öntudatot, értelmet és nyíltságot sugárzott. —. Már nem él... Szeptember 29-én a német fasiszták kivégezték Prágában." Vagy így: ,,— Mondd, Dávid, — tette fel Sztanyo némi szünet után a kérdést — hogy hal meg az ember? — Nem tudom -- válaszolta Dávid tanácstalanul. — Miért nem tudod? Hisz te az öszszes számtani feladatokat meg tudod oldani. — A számtani feladat az más, annak vannak szabályai. — A halálnak nincsenek szabályai?" Más helyen: .,Az egész szertartás alatt egyetlen ízben sem gondolt a halottra, hanem a szerelmes Pista és a fasizmus járt az eszében. Tudta, hogy Pista különben rendes ember, szívből szereti Keszi Erzsit, a fasizmus mérge mégis kikezdte őt is." Hosszú L. út, amelyet a tizennyolc éves Dávidnak meg kellett tennie, amíg üldözött vadból szervezett és szervezni képes, ellenálló és ellenállni képes harcossá vált, aki a szó szoros értelmében illegalitásba kényszeríti a családját, ezt a jellegzetesen régimódi mentalitású zsidő családot, amelyből csak azok menekülnek meg, akik az előítéletekkel szemben levetkezik tulajdon előítéleteiket és az illegalitás szervezettségéből a kollektív szervezettség felé haladnak. És itt nem \z életkor és nem a testi erő határoz, hanem az akaraterő fiatalsága és a szeTem ereje. Ezzel a felismeréssel bocsátja útiára tizenyolc éves fiát Dávid édesanyja, ezzel a kor-paranccsal bocsátja útjára könyvét Szabó Béla: „Én egy életen át harcot vívtam a szenny és piszok ellen, súroltam, mostam és takarítottam ... küzdöttem a betegségek ellen ... ám hogy lehet a lakás tiszta és hoqy lehet az ember lelke tiszta, ha a világban a fasizmjs halálos bűze fertő* O