A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-22 / 25. szám

DÁVID TERÉZ (Részlet a második felvonásból) (Apu és anyu mereven nézik egymást, majd apu veszi a kalapját, táskáját és elindul a másik szoba felé.) Anyu (felkiált): János..! Apu (ügyet sem vet rá.) Anyu (elébe ugrik, elállja útját): Nem! Nem engedem! Beszélnem kell magával ... beszélni akarok veled... beszélnünk kell egymással, János! Apu (végignézi az asszonyt): Nem tudom mi mondani valónk lehetne még nekünk egymásnak, amiről a másik ne tudna ... Anyu: Szidjon! Becsméreljen .. ! Hordjon le mindennek . .. utolsó ringyónak ... kiabáljon ... verjen ... csak a hangját halljam ... csakhogy ne maradjak egyedül önmagammal .. csakhogy ne kényszerüljek azt hallani ... ami itt bennem beszél ... ami itt belül van . . ! (Belemarkol szíve táján a ruhájába.) Óh, de rettenetes ez, János...! Itt, itt állott előttem ... ezen a helyen, ahol most maga áll, rámnézett azzal a nagy kék ^szemével ... anyukám maradj velem ... azt mondta ... rosszul érzem magam ... meg fogok halni . . ! (Befogja a fülét.) Nem! Nem igaz!! Nem akarom hallani ... nem akarom hallani .. ! (Sír. Halkan.) Miért néma? Miért nem kiabál ? « Apu: Nem szoktam kiabálni. Jól tudod, Irén ... Anyu: Ott álltam a kórház kapujában... nem akartak hozzá beereszteni. Mondtam ... az anyja vagyok ... rámnéztek . .. végignéztek! Miért? Miért nézett rám a kapus olyan furcsa szemmel? Vagy talán nem is nézett „qlyan" szemmel... csak én láttam különösnek a tekintetét? (Végignéz magán, mélyen kivágott estélyi ruháján, amelyikből majdnem kiesik a melle. Szeme találkozik férje tekintetével. Restelkedve összehúzza a kabátját.) Igazad van? Rongy vagyok... Apu: Az vagy. De én sem vagyok sokkal különb nálad, ha én ezt eddig nem vettem észre. Ha nem láttalak annak, ami vagy! Rongy! Jól mondod. (Nézi a síró asszonyt.) Hogyan is lehetett egy ilyen nőt elvenni feleségül? Hogyan lehet egy ilyen asszony mellett élni? Az arcod, a lelked... az életed. minden hazugság! És én őt szidtam! Neki prédikáltam, mert nem mondott igazat, mert hazudott... mert azt mondta .., hogy (Egyszerre észbe kap. mintha most gyulladna világosság az agyában.) .... de hiszen nem is hazudott... igazat beszélt... és te megpofoztad ... Anyu (karjával takarja el arcát.) Apu: És én hülye .. ! Büntetési feladatot iratok vele . . . vele .., aki nagyobb, nemesebb, éretteb és jobb volt, mint amilyen én vagy te valaha is lehetnénk! (Az asszony felé fordul.) Nem árult el téged! Mikor telefonálni akartam érted az irodába, testével védte a telefont... testével oltalmazta a békémet ... a nyugalmamat... a korlátolságomat. Vagy mit tudom én mit védelmezett? Mi lakik egy ilyen gyereklányban? Mit tudhatom én ? Hiszen . .. csak az apja vagyok. Hazajövök a munkából ... parancsokat osztogatok, kötelességeket rakok a vállára ... és hazudok! Én is hazudok neki! Egész nap egyedül van! Nagyanyja az istennel tárgyal ... az anyja .. ? Eh .., jobb arra most nem gondolni. Már az is elég csapásnak, hogy az én egyetlen gyönyörű gyermekem ... (Az asztalra hajtja fejét, teste meg-megrándul a sírástól.) Hát nem! Most már úgyis minden hiába! Majd máskor. (Feláll.) Most nem akarok reád kiabálni! Most nem bírok rád kiabálni! Most nincs erőm ahhoz, hogy megragadjam a torkod (Megragadja.) ... és szorítsam, szorítsam . .. (Fojtogatja.) Anyu: János, eresszen! Mama . . ! Segítség .. ! (De ekkor már az ajtóban áll nagymama és Maritta.) M a r i 11 a (hálóingben, kis pongyolában. Látta a jelenetet és meg van rémülve. Ezért összevissza beszél és szeretne minél előbb kijutni újra az ajtón.) D ódi Apu (ellöki magától a nőt): ... Nincs erőm .. ! Nagymama (kis szünet után, mikor fia már erőt vett felindulásán): Ez a kislány azt mondja .., hogy ... mondani szeretne valamit.... Apu (indulata még hangjában remeg, de erőltetett nyugalommal a kislányhoz fordul): Mit akarsz. Maritta? M a r i 11 a : Azért jöttem .., mert anyukám azt mondta, hogy senki sem tudja mitől beteg Dódi. .. Hát . .. akkor én bevallottam .., mert nagyon megbántam ... és mondtam, hogy én tudom . ! És megmondtam! És ekkor az anyukám azt mondta, hogy akkor jöjjek be ide és mondjam meg, hogy én tudom ... Apu: Te tudod? M a r i 11 a : Igen ... Apu: Honnan tudod? M a r i 11 a : Mert én adtam neki... Apu: Te adtad neki? Mit?! M a r i 11 a : Az anyukám orvosságát, amitől elalszik .. ! De én nem mondtam neki, hogy mind vegye be. Én azt mondtam, hogy legfeljebb kettőt.. ! De ő nagyon beteg akart lenni, és ezért bevette mind ... Apu: Beteg akart lenni? Miért akart Dódi beteg lenni? M a r i 11 a : Hogy sajnálják őt.., hogy maradjanak vele itthon .. , mert... mert úttörő-becsületszavát adta ... Apu: Üttörő-becsületszavát? Maritta : Álmában. Sajátmagának .. ! Hogy vigyázni fog anyukájára .., hogy ne lófráljon ... ne sétáljon Fűzy úrral a ligetben és ne mondhassa senki rá .., hogy egy ... jó nő ... Apu (anyura néz): Ügy..? M a r i 11 a : Igen ... Apu: És mert a felvigyázás nem sikerült, bevette a mérget... M a r i 11 a : Nem azért mert nem sikerült. Mert ő ezt az anyukájának nem is mondta. Csak nekem mondta, hogy hogy lehetne azt megcsinálni, hogy az anyukája ne menjen el tegnap este moziba? És akkor én mondtam neki, hogy legyen beteg. Ha én beteg vagyok az én anyukám velem mindig otthon marad. Tetszik tudni én csak jót akartam. Mert, hogy csak ült az iskolában is és csak nézett, nézett... még az uzsonnáját sem ette meg ... meg itthon is csak bánkódott. De nem mondtá senkinek .., merthogy csak hozzám volt bizalma ... Apu: Mert te adtad neki azokat a szép könyveket olvasni... mi? M a r i t t-a : Ne tessék gondolni, hogy azok ártottak Dodinak! Hisz Dódi még olyan ... naíva .. ! Apu: ... Most még csak azt szeretném tudni, mi a neve annak az orvosságnak, amitől ti erőnek erejével betegek akartok lenni. M a r i 11 a : Nincs nálam ... Nem tudom. De megkérdezem édesanyámat... Ő veszi a patikában receptre ... Apu: Eredj fiam. Kérd el anyukától a receptet. Azután .. . azután majd . . . (Végigsimítja homlokát.) majd meglátjuk ... M a r i 11 a : (boldogan kiszalad.) (Kis szünet.) Apu: Házam szelleme keresztül-kasul rothadt. A szenny már a felszínen úszik. Már tizenhárom éves lányom is látja, saját vézna testével állaná útját az áradatnak. ., hogy el ne öntsön .., hogy át ne csapjon a fejem fölött. Csak én nem veszek észre semmit. Hát ki vagyok én? Felnőtt, tapasztalt férfi vagyok, becsvágyak fűtenek ... terveim vannak . .. házakat építek, amelyek dacolnak az idővel ... az elemekkel ... a házakban emberek laknak ... kicsiny kis emberkék, akik romba tudnak omlasztani egy világot. . . egy egész ... világot. (A színmű befejező jelenete.) Dódi: Visszajöttél! Tudtam, hogy vissza fogsz jönni! Nem kergettek el! Nem csaltad meg aput, nem csókoloztál senkivel..; nem igaz .. . semmi sem igaz ... Anyu: Mutasd, hogy nézel ki? Sápadt vagy. Megfogytél kicsit... és milyen piros a szemed ... Te kicsi kis butácska gyerekem ... Dódi: Te .., te anyu ... visszajöttél ? Anyu: Eljöttem, Dódi ... látni akartalak ... Dódi: Nem maradsz itt velünk örökre? Anyu: Én .., Dódi ... vétettem ellened ... és ezért büntetést kaptam . .. Dódi: Kitol ? Aputól ? Anyu: Az élettől, Dódi .. . Dódi: (elgondolkozik): Értem... Anyu: Valóban érted? Dódi : Azt hiszem, hogy értem (hidegen). Maritta megmagyarázta! Óh, miért nem hagytatok engem meghalni? Minek is vagyok én ezen a világon . .. Apu: Dódi! Miket beszélsz? Anyu (apuhoz): Nem akartam felizgatni... Látni akartam. De most . .. (Dodihoz) Erédj ki kislányom ,hozd rendbe magad. (Dódi el. Kis szünet. Halkan.) Nem azért jöttem, hogy itt maradjak, bár nem érzek senki ellen gyűlöletet. Nem érzek egyebet, mint mélységes alázatot. Nem, nem a te határozottságod törte meg hiúságomat, hanem az idő! — Tíz nap és tiz éjszaka néztem szembe vele. Tíz nap és tíz éjszaka. birkóztam ... az idővel, Dodiért. Pillanatokat órákká tud nyújtani — éveket percekké zsugorít. Tíz nap és tíz éjszaka szívem dobbanásával mértem múlását, és farkasszemet néztem az óramutatóval. Ebben a remegésben megtisztultam, és a hosszú éjszakák kísérteteit úgy fogadtam, mint jogos vezeklést. Belátom, rosszul éltem. De ha lehetne szeretnék jóvá tenni valamit — mindent.. ! Próbáljuk meg újra ... a gyerek kedvéért . .. Kössünk békét. János. Végeredményben tizenöt évvel ezelőtt sem indultunk a boldogságvárás nagyobb esélyeivel a házasságba. legfeljebb több illúzióval Kössünk békét . . . Apu: Van az úgy néha ... az ember a napba néz. mely elvakítja, és nem gondol arra, hogy amíg a fényt kergeti, háta mögött hosszan és sötéten nyúlik el saját árnyéka. Anyu: Akkor ... akkor ... Most behívom, megmondom neki ... ^ Apu (bólint.) Anyu (boldogan): Dódi, Dódi, gyere be hamar .. . gyere ... Dódi (megjelenik az ajtóban.) Anyu: Örömhírt mondok ... Anyukád itt marad. Veled maradok, életem. (Dódi mereven maga elé néz.) Nem is örülsz? Dódi (kérdően az apjára néz.) Apu: így igaz Dódi ... Te ezt még nem érted, de ... Dódi: Folyton csak ezt hajtogatjátok, nem érted, nem érted! Mert folyton kerülgetitek az igazságot. Mindig becsaptok engem. Anyu: D? Dódi .. ! Dódi: Soha többé nem tudok hinni nektek... Apu: Dódi ... Dódi: Nem vagyok Dódi, Dóra vagyok .. ! Anyu: Gyermekem .. . Dódi: Azt hiszitek, én nem tudom, milyen csúnya az élet? Anyu : Mit tudsz te az életről? Gyerek vagy te még ... Dódi: Tudom milyen nagyon tud fájni az igazságtalanság. A pofon, amit a más bűnéért kap az ember. A képmutatás, amivel körülveszitek magatokat, mert azt hiszitek, nektek felnőtteknek mindent szabad. Én úgy szeretnélek benneteket nagyon nagynak, nagyon tökéletesnek látni, de nem lehet! Ti talán nem is tudjátok . .. Mindig összekeveritek a hazugságot az igazsággal, és magatok sem veszitek észre mikor melyiket mondjátok. Ügy vágyódtam haza a kórházból, mert ott meghaltak sokan, és én ilyenkor nagyon féltem. Azután hazajöttem és téged nem találtalak itthon. Az olyan volt. mintha egy kicsit te is meghaltál volna .. . Most . .. most azt mondod, velünk maradsz, és én mégsem tudok örülni. Anyukám, ne haragudj ezért rám. Nem tudok örülni soha többet. . ! Mert nem lehet' egy olyan házban boldog valaki, ahol az emberek nem szeretik egymást. Apu: De Dódi . . . Dódi: Nem vagyok Dódi ... Dódi meghalt... Dódi megöregedett . . . Dóra vagyok ... Dóra ... Függöny * O