A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-15 / 24. szám

Curzio Malaparte: iL @ C ^ a szabadban Curzio Malaparte a haladó olasz újságírás és irodalom egyik legérdekesebb egyénisége volt. A Leckék a szabadban „Kaputt" című világsikert árcetott háborús naplójából való. Elkezdődtek a „leckék a szabadban", az első olvasásgyakorlatok. A hadifoglyok felsorakoztak a kolhoz jdvarán. A kerítésfalak melletti nagy fészerekben egymás hegvén-hátán hevertek százszámra a földmurikáló masinák, kaszáló-, gyomláló- és aratócséplőgépek. Esett az eső és a foglyok bőrig áztak. Jó pár órát ácsorogtak, csendben, egymást támogatva a szőke, nyírott üstökű fiúk, szemük kivilágított széles arcukból. Lapátnyi a tenyerük, vastag, görbe hüvelykujjukon megkeményedett a bőr. Csaknem mind paraszt. Á munkásakat, akik jobbadán a kolhozok gépészei és kézművesei voltak, a termetükről meg a kezükről ismerhette fel köztük az ember: kimagaslottak a tömegből és soványak voltak, meg jóval világosabb bőrűek; a kezük inas. ujjaik hosszúak, hüvelykjüket simára csiszolta a kalapácsnyél, a gyalu, a franciakulcs, a csavarhúzó, a motorok rugója. Szigorú arckifejezésük, sötét szemük elütött a többiekétől. Bizonyos idö múltán belépett a kolhozudvarra egy német altiszt, egy Feldwebel, nyomában tolmács. Odaállt a foglyok élé, szétvetette a lábát és jóságos atyai hangon beszél, i kezdett. Elmondta, hogy most jlvasáspröba lesz, mindenkinek fennhangon el kell olvasnia egy újságszemelvényt: aki becsülettel megállja a próbát, az a tábor irodájába ker 1, aki pedig megbukik, azt földmunkára fogják vagy téglahordásra, esetleg kubikolásra. A tolmács lefordította a Feldwebel rövid és jóságos beszédét, majd tanítóbácsis hangon hozzáfűzte, hogy felhívja tanítványainak figyelmét, miszerint jó lesz ügyelniük a kiejtésre, a figyelmes és könynyed olvasásra, mert ha nem áll4ák meg becsülettel ezt a próbát, akkor biziony lesz min bánkódniok. És máris felbukkant egy tiszti csoport élé - a , öreg, magas, szikár, kissé hajlotthátú ezredes. Ő is elmondta, hogy aki becsülettel állja a próbát, az ... satöbbi, satöbbi. A Sonderführernek nevezett tolmács lefordította az ezredes beszédét, majd ő maga szólalt meg, mondván, hogy a moszkvai kormány milliárdokat költött a szovjet iskolákra, amit ő nagyon jól tud, hiszen a háború előtt a melitopoli Volkdeutsch-iskolában tanított, és hogy mindazox, akik ezen a vizsgán elbuknak, hordhatják majd a téglát meg kubikolhatnak és verhetik a fejüket a falba, miért nem tanultaik semmit az iskolában. Az ember azt hihette, hogy a Sonderführernek igen a szívén fekszik a dolog és szeretné, ha mindenki jól hangsúlyozna és helyesen olvasna. Az ezredes intett az egyik tisztnek, aki újságköteget szorongatott a hóna alatt és elkezdódöt a vizsga. Öt fogoly kilépett a sorból, egyénként a kezüket nyújtották az újságért, amit a tiszt adott oda nekik (az Izvesztyija és a Pravda régi számai voltak, amiket a kolhoz irodában találtak meg a németek), aztán fennhangon olvasni kezdtek. Az ezredes a melle elé emelte a bal karját és így figyelte karórájának percmutatóját. Esett, és az újságok magukba szívták a vizet, lassan máliani kezdtek a foglyok kezében, akik közben, vérvörösen vagy holtsápadtan, izzadtak, botladoztak a szavak között, meg-megbicsaklott a nyelvük, hebegiek, elvétették a hangsúlyt, átugratták a sorokat. Mindegyik tudott olvasni, csak nehézkesen. Egyikőjük, egy gyereksorban levő fiú azonban magabiztosan, lassan rótta a sorokat és közben fel-felpillentott az újságból. — falt! — szólalt nmi az ezredes. Az öt fogoly várakozással pillantott fel az újságjából. És elekor a Feldwebel, határozott kézmozdulat kíséretében, így kiáltott fel: — Akik elbuktak, balra lépnek — oda. Akik átmentek, jobbra — ameda. Mikoi pedig a bíró intésére, az első négy bukott, letörten balra húzódott, fiatalos nevetés csapott fel a foglyok sorai közül, fiatalos, vidám és csípős, paraszti nevetés. Az ezredes is leengedte a karját és nevetni kezdett, rá a tisztek és a Feldwebel, sőt még a Sonderführer is. — Oh bednije — oh, ti szegények — szólongatták bukott bajtársaikat a foglyok — most mehettek utat éoíteni, hordhatjátok a követ a vállatokon. És röhögtek. Az egyetlen, aki átment a vizsgán és most egymagában álldogált a jobboldalon, az nevetett a leghangosabban, az ugtatta leginkább a pórul jártakat. Nevetett ott mindenki, csak a munkáskülsejű foglyok nem. ők makacsul és szótlanul csak az ezredes arcát figyelték. Azután másik ötre került a sor: — Maguk hárman balra, magúk ketten jobbra — így osztályozta őket a Feldwebel a Sonderführer intésére. S a foglyok ismét heccelni kezdték az elbukrttakat. Oh bednije Ivan, oh bednije Pjotr! és ráveregettek a válljkra, mint aki azt mondja, hogy „itt cipeled majd a követ". És nevettek. A iarmadik csoport öt embere közül azonban az egyik kiválóan olvasott, kifogástalanul tagolta a szavakat és minduntalan az ezredes arcát vizslatta. A Pravda 1941. június 21-i számának egyik cikkét olvasta. A lap első oldalán ez állt: „A németek megtámadták a Szovjetuniót! Katona elvtársak, a szovjet nép megnyeri a háborút, kiűzi földjéről a támadókat!" Csengő szavait szinte visszhangozta az eső és az ezredes nevetett, de nevetett a Sonderführer, a Feldwebel és nevettek a tisztek is, a foglyok pedig csodálattal, irigyen bámulták bajtársukat, aki valóban, akárcsak valami tanító, oly pompásain olvasott. — Te, oda, jobbra — mondta neki jóságosan a Feldwebel és még egy gyengédet taszított is rajta. Az ezredes ránézett az altisztjére, mintha mondani akarna neki valamit, de visszatartotta magát: úgy láttam, kissé elpirult. A jobboldali csoport nevetgélt. Csak a munkáskülsejűek, akik egymás után szaporították a jól vizsgázottak sorait a jobboldalon, csak ők hallgattak és figyelték mereven az ezredest. Ő pedig, bizonyos idő múltán, hogy elkapta a pillantásukat, elvörösödött és egy kapkodó türelmetlen mozdulat kíséretében így kiáltott fel: „Schnell! Gyorsan!" Vagy egy óráig tartott a vizsga. Mikor pedig az utolsó csoport — ebbe már csak három fogoly jutott — végigolvasta a maga adagját, az ezredes a Feldwebelhez fordult: — Leszámolni az embereket! Az altiszt, kinyújtott mutatóujjával, messziről számolni kezdte a foglvokat: — Ein, zwei, drei... A baloldali csoportban, a megbukottakéban nyolcvanheten voltak, a jobboldaliban, a jól vizsgázottakéban harmincegyen. Ekkor, az ezredes intésére, a Sonderführer beszélni kezdett. Akár valami tanító, akit bassz a t diákjainak gyenge előmenetele. Elmondta, hogy csalódott bennük és sajnálja, hogy ennyiüket el kellett buktatnia, holott ő legszívesebben mindannyiukat átengedte volna a vizsgán. De azért, folytatta, ne veszítsék el kedvüket azok se, akik ezúttal megbuktak: velük is jól bánnak majd. nem lesz panaszra okuk, csak dolgozzanak és pedig nagyobb hévvel, mint annak idején az iskola padjaiban. Miután a Sonderführer befejezte a mondókáját, az ezredes ezzel fordult a Feldwebelhez: — Rendben! Lelépni! — és már távozott is a tisztikarához, meg sem fordult, csak ment a parancsnokság felé s a tiszte' utána. Ök azonban, a társalgás közben, hátra-hátranéztek. — Ti holnapig itt maradtok és utána indultok a munkatáborba — szólt a Feldwebel a baloldali csoporthoz. Aztán a jobboldaliakhoz, a jól vizsgázottakhoz fordult és nyersen rájuk parancsolt, hogy álljanak rendes sorokba. Alighogy felsorakoztak, előírásosan, könyöktávolságnyira (arcukról sugárzott az öröm, és heccelődve méregették a másik csoportbelieket), az altiszt gyorsan újra végigszámolta őket, „harmincegy", mondta s máiintett is az udvar mélyén várakozó SS-osztagnak. — Hátra arc! Indulj! — vezényelt a foglyokra. A foglyok megcsinálták a „hátra arc"ot és egy kemény kilépéssel, hogy csak úgy csattogott a sár, az udvar faláig ment az oszlopuk. „Halit!" — hangzott fel ekkor a Feldwebel parancsa, majd odafordult a foglyok mögé felsorakozott SS-katonákhoz. akik már emelték is a géppisztolyukat, krákogott egyet, kiköpött, majd elordította magát: — Feuer! A lövéssorozatra az ezredes, aki ekkor már csupán néhány lépésnyire volt a parancsnokság ajtajától, megállt és pördült egyet. Tisztjei csakúgy. Végigsimított az arcán, mintha verejtéket akarna letörölni röla, és tisztjei kíséretében belépett a parancsnokságra. — Ach, so! — szólt a melitopoli Sonderführer. Meg kell tisztítani Oroszországot et Öl az írástudó csőcseléktöl. Az a paraszt és az a munkás, amelyik tűi jól ír és olvas, az veszélyes. Mind kommunista. És ő is elindult a parancsnokság irodái felé.