A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-15 / 24. szám

DOBOS LÁSZLÓ: ÉN, FEKE JÁNOS A falu felett átvonult a front. Tavasz indult. Az utak már meglágyultak, s mocskosan, mint öreg erek, szőtték be a falu minden részét. Az egyre erősebben melengető nap besütött a lelkekbe is. Melengetett, simogatott, fátylat borított a fájásra. Oldódott, engedett a bévülre rakott ridegség, a múlt, s a frontszülte kábulat felszállt a lelkekről, mint a koraőszi köd, ha kisüt a nap. A falu már a mában élt. de még a tegnapban gondolkozott. A hirtelen olvadó hó nagy tócsát eresztett magából a ház köré. Ha nem akarták, hogy befolyjon az udvarba, utat kellett neki csinálni a kapu előtt. János fogta a csákányt, hogy árkot vágjon a jeges hóba. A csákány éle hólevet meg jégmorzsalékot csapott a ruhájára. Minden ütés után a csákányéi helye egy pillanatra üres maradt, majd fürgén belefolyt, körülkavargott benne a víz. Eleinte tel se tig- elt erre. később kedvet kapott a dologhoz. Ahogy emelte a csákányt, szinte várta, hogy az ütés nyomában beszökelljen a víz. Már csak azt érezte, hogy a hátrafelé lendülő csákány meghúzza a vállát, meg hogy lecsap vele. A szeme mindig a gödrökbe nyomuló hólé útját kereste. „Látod, utat-csinálok neked, hogy elmehess, hogy ne bánts bennünket, vizecske. Árkot vágok a szegények szántójába, ebbe a gonosz hóba. Megsebzem, megkarcolom a hátát, hogy jót csináljak neked" — motyogott, derült magában János. Kis idő múltán már mulattatta is, amit csinál. „Olyan vagy te, vizecske, mint az én asszonyom, ha nekem jót akar, másokon hajtja be ... Látod, előttem te vagy, vizecske, a hátamra meg süt a nap. Olyan ez a tavasz, mint az emberek, csalóka, melege csak annyi, hogy egyik oldalát bizsergeti meg az embernek" — és beszélt, beszélt magához, a hóhoz, a vízhez, a naphoz, a tavaszhoz meg mindenhez, ami neki a világot jelentette. — Gyere mán ebédelni, te vén szotyok — szólt ki Erzsi az ajtón. — Hogy neked se kerül szép szó a szádra, kiabálsz még akkor is, ha jót akarsz mondani — dünnyögte János befelé menet. Paradicsomlevest meg lángost ettek. Utána szótlanul ültek. Tekintetük hol a ház földjén pihent, hol meg a tűz kilobbanó fényére pillant. — Ez a hó is elolvadhatna mán — kezdte Erzsi. — El... Csak ne csorogjon a fejünkre a hőlé — telelte az ember, közben tél szemével a szúette, megrepedezett, hajlotthasú gerendákat nézegette. — Még szerencse, hogy nem fészkel a házunkon gólya, mert az asztalra piszkítana — próbálta Erzsi tréfára fordítani a szót. Jánost vidította is az ilyen szó, meg szégyellte is, így inkább nem szólt, de Erzsi, ha formátlanul is, mókázni akart. — Az isten még a dunna alá is belát. Meg se fordulhat az ember maga kedvire, mert fél, hogy rászakad a tető — fűzte tovább a szegényszagú incselkedést. János nem mert erre válaszolni. Hosszú hallgatás után csak annyit mondott: — Csinálni kéne, de hát mibül? — Egész télen vághatott volna egy kis nádat, hallja — kezdett Erzsi pattogni —, de hát félt kimozdulni itthonról. Azt hiszi, hogy ellopnak, mig odajár. János hallgatott, lassan fejébe nyomkodta kalapját és kiment az udvarra. :.. Már öt éve múlt, hogy elvonult felettük a háború. Ez év tavaszán Erzsi munkát kapott az egyik közeli építkezésen. Mialatt eljárt, embere otthon tett-vett. A ház körül mindig akadt valami mozdítanivaló, A csúfolódás most sem maradt el, de éle egyre kopott, vesztett csípösségéből. Erzsi már nem hallgatta el, vagy nemcsak káromkodással válaszolt, hanem visszaütött, ha a maga módján is, de netn maradt adósa senkinek. Feke János és asszonya magába vonult világát egyre mosta, nyaldosta fz idő. Egy reggel gyalog mentek a munkába. Erzsi nagy férfibakancsban az emberekkel egy csoportban kajtatott a nagy sárban. Derekát kendővel kötötte át, hogy jobban védje magát a csípős széltől. — Merre van előre, Erzsi? — A válasz nem váratott. — Amerre az a pisze orrod visz. — A kérdező elpirult. Utána más vette át a szót. — Hány éves az urad, Erzsi? — Nagyanyáddal legénykedett, kérdezd meg túle. , Nevettek. Ilyenkor, ha Erzsin keresett hibát a kötekedő száj, könnyen rajtavesztett. Nevetett Erzsi is. De a csúfolódás, a gútiy, lassan tréfába enyhült. Hazatértekor mindig elmesélte az emberének, ha mást nem, az utat. Próbálta feleleveníteni a tréfát, de ez nagyon ritkán sikerült. Amin másokkal harsogva nevetett, azon János csak formátlanul mosolygott. A munkából hozott hír, a mesélgetés napi szokássá vált házukban. Rászoktak a mosolygásra, így időnként nevetés is zörrent az alacsony szobában. Ez a nehézkes mosolygás, ez a névnélküli jókedv Jánosban gondolatot termett. A parázs izzani kezdett, bontogatta magát enyhén, jólesően melengetett az erőre kapó vágyakozás. „Ha rendesen beszélnének velem az emberek, ha nemcsak szúrnának mindig azzal az utálatos nyelvükkel, és ..legalább köszönnének rendesen, megismernék az én hangom is." Ez ráült, velejárt, elkísérte mindenüvé. Oldotta gondolatainak szálát. A vágy rokkáján gömbölyödött a fonál. Tétován, erőtlenül, de ment, pergett megállás nélkül. Hol fog megállni, azt nem tudta maga János sem ... A faluban közös gazdálkodás alakult, a nagy, hosszúra nyűló határ szükségelt minden munkás kezet. Július közepén érte küldtek az irodából. Először fel sem vette, de aztán megrettent: „Minek, mit akarnak tőlem, mi rosszat tettem, hogy hívatnak?" Elment. Ahogy kopogott az ajtőn, szíve a torkában vert: „Ki tudja, mit csinálnak még itt velem, Erzsi nem is tudja, hová lettem." Benyitott. A szövetkezet elnöke fogadta, kezet fogott vele és leültette. — János — kezdte —, pásztorra volna szükségünk. — Kertpásztorra; a gyümölcsösből nappal meg éjszaka is lopják a szilvát, almát, vigyázni kell rá. Kettőjükre, Csatlós Kálmánra meg magára gondoltunk — nézett az elnök kérdőn Jánosra? János szemét lesütve hallgatott. Mindenre számított, csak erre nem. Hirtelen nem tudta felfogni, mit is hallott. Várta, hogy folytatni fogják. — Elvállalná? Mocorogni kezdett a lócán, kalapját egyik kezéből a másikba vette, lábát maga alá húzta, de nem szőlt. Az elnök arcán mosoly suhant át, már tréfára akarta fordítani a szót, mikor János lassan felemelte a fejét. Az elnök megdöbbenten nézte vendégét: János szája körül a két durva, szinte haragosan húzódó ránc eltűnt, mintha egy pillanat alatt kevesebb lett volna a mélyen szántott árok ezen a törődött, emberi arcon. Nem volt ez mosolygás, csak valami formátlan megenyhülés. Olyan volt, mint a felhők közül erőtlenül felvillanó nap, amely egy pillanatra mutatja meg csak magát, mert a másik percben felhő nyomul eléje, hogy tompává tegye a tiszta ragyogást. Feke János bólintott. Amikor kiment az irodából, az elnök fejét csóválva nézett utána: — Mikor tanul meg ez az ember beszélni — mondta inkább magának, mint a mellette piszmogó kisbírónak. És ettől kezdve Feke János őrzője lett a közösnek. Vágott egy görcsösvégű botot és egész nap járta a kertet, a kecskét megkötötte egy nagylombú almafához és fától fáig lépkedve figyelte birodalmát. Egy hét múlva már otthonának érezte a tolyó partján hosszan húzódó kertet. Ha közeledett a dél, lement a vízhez, leült a magas part szélére és nézte, figyelte a víz tükrén bukdácsoló napsugarakat. Estefelé a kunyhó előtt Csatlós Kálmánnal tüzet rakott, és mellé ülve hosszan bámultak az egymást nyaldosó lángokba. A tűz melege sütötte arcukat, bevilágított lelkükbe és újtára indította a beszéd lassan induló fonalát is. 12