A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-18 / 20. szám

w Ä Botos gyerek nyújtja a lábát, katonásan köszönti a kapubain ülőket, és nem áll meg a Szépe László portájáig. Szerencsétlenségére a gazda nincs az udvaron, nincs a csűrben, az istállóban sem, felesége irányítja a Meszes-dűlőre, onnan hoz krumplit, oda menjen, ha mindenáron beszélni akar vele. A dűlő félkilomcter a falutól, a legénynek meg sem kottyan az út. Füzes mellett, tüskés, csalánnal befolyt kerítés mellett veszi nyakába a mezőt, és negyedórába se kerül, észreveszi Szépe Lászlót a szekéren. Hajladozik, cipekedik a gazda a zsákokkal, dobálja fel a szekér derekába, aztán igazítja, rendezgeti, s ha végzett egy rakással, hajtja, szólítja a lovakat másik rakáshoz. Munkájába marülten rakja a zsákokat és a szeme kíséri fel a hegyen Lángos Terit, az özvegyet, aki a Laposra siet kapával, kosárral, zsákkal. Frissen, ruganyosan, magát riszálva aprózza a lépést az asszony, mintha biztosan tudná, hogy az éjszaka nagy merésze, a hold rabja ott van a nyomában. A tetőn le is hajlik igazítani a cipőjén, pedig a zsinór rendesen befűzve, a szoknyája is ráncokba szedve a csípőjén, lehajlik mégis, ha csak percekre is visszahunyorítani az emberre, nézi-e, kíséri-e, mert az nagyon jól esik az asszonynak, ha férfi tekintetét érzi a sarkában. Még a háta is bizsereg a szóró pillantásoktól, Szépe László annyira nézi. Lüktet a vére, forróságban szenved a teste, ereszteni kell az inggombot lyukából. Mert nem lervne bolondság megsúgni az özvegynek, hogy holdvilágos éjszakán újra vállalná az utat... De az asszonv eltűnik á Laposon, s Szépe László ugrik le a szekérről és megpillantja a Botos fiút. Azért a munkáját úgy végzi, mintha nem látná, hogy a gyererek felé tart — emeli a zsákokat, hemperíti a szekérderékba és magában fontolgatja, miért jön hozzá a legény. Közgyűlésre hívná? Ezt dobszóval elintézheti. Vagy á tojásból kifogásolná lemaradását? Nincs is sok hátraléka, azért nem érdemes utána hajtatni a határban ... Ideje nincs kitalálni a nem várt látogatás értelmét, mert a Botes fiű már ott van a szekér faránál, és parolára nyújtja a kezét. így a köszönésre mindjárt az a fogadjisten, hogy: — Mi jót hoztál, fiam? — Hozni semmit nem hoztam, vinni szeretnék inkább! — Oszt anit? — kérdi a fiútól, és az ostorral az ülőkére mutat, .üljön fel, ha csak idáig jött. Felülnek, hajtanak és a Botos fiú a döcögő szekéren kerülgeti a forrő kását. — Nagy dologról van szó. Nem is tudom, hogyan kezdjem ... — Csak az elején kezd, akkor érsz ä végére. — Bencés volt lent a járásról. — Mintha nem ösmernének minket, ÖOgy e nyáron becsületesen beadtuk az előirtat és még a felesleget is bevittük, hiszen jól megfizetnek érte. — Kellene még. — Mennyi? — Ötven. — Nekem nincs. — Több van a vetőmagnál! Szépének sötétül az arca, mint mikor felhők oihennek el a nap előtt. A lovakra les, a ragyogó szőrű pejkókra, s ahogy ring vele a szekér, úgy ring az a néhány zsák búza is szeme vetületében. Az idei cséplés után maradt meg a kenyérnekvaló, s ő nem tudott betelni a terménnyel. Járt a zsákok körül, t;

pegett-topogott, mint ä nagyon boldog gyermek játéka körül, s örömét csak az érthette, aki hosszú évti-MÁCS JÓZSEF '6. folytatás. zik. Ha elveszti a fiút, imint kártyavár omlik le a terve. Felülkerekedni a gyereken minden eszközzel, ez villan meg az eszében és kijátssza az utolsó ütőkártyát. — Oszt te a vasöntödében szeretnél jövőre is dolgozni... Építkezel és nősülsz .. i — Ideje! — fo ugye? Oszt a tanácstagnak csak egy szavába kerül, hogy a többit is rászedje, és téged elengednek az öntődéből, ha levelet írunk ... — Hát... — Menj c~ak Szépéhez és beszélj! — És ha nem hajlandó adni a kenyerét? — ugrik fogóba a fiú, a fenyítő célzás hegyes nyila a szívében állt meg. — Jársz a nyakára, míg vagy megbolondul, vagy adja! — Oszt mikor menjek? — Máris mehetsz, és azután is menj mindennap! — Jól van — mondja beleegyezően á fiú, és a szobába nyit be kabátot váltani, Végh Miska meg kárörvendj érzéssel, hogy elindíthatta a lavinát a paraszt ember legsebezhetőbb pontja felé, nyugodtabban tér haza. Bánja is ő, adja, nem adja a gazda. A nyakára járás a f itos, idegeninek a naponkénti tépdesése. Fütyörészve, dúdolgatva szeli át a rétet, senki nem olvasná le róla, hogy szeme mélyében a rettentő bosszú lángja vastagodik. Mire a fiú kijön az udvarra, Végh Miska sehol, azt sem tudja, merre mont el. — Ej, ne légy mafla. — Nem is tudom, kitől lehetne valamennyit is elcsipegetni. •— Erőltesd csak az eszed. — Hiába erőltetem... — pislog zavartan a fiú, és eszeágában sincs felsorolgatni a gazdákat, türelmetlen természetében is ott lappang gondolkodtató paraszti óvatossága. — Itt van például Szépe László. Kettecskén éldegélnek, a fiuk katona ... — Hát de ki megy oda? — Téged látlak legalkalmasabbnak! — Én nem megyek. Ismerem a természetét. Nyáron ő ígérkezett szövetkezetalakítónak, és csak azért nem lett szövetkezet, mert a többiek a tavasznál kötötték meg magukat. — Aztán mi van abban? — Semmi. Igazán nincs benne semmi... Csak én nem járok senkinek a nyakára. Nem helyeslem én ezt az egész ügyet. — Helvesled, nem helyesled, nem ez á fontos — vág Végh Miska a levegőbe. Közelebb hajol a fiúhoz, suttogóra fogja a hangját. — Tavasszal szövetkezet lesz, és nem a mi érdemünk, ha ősszel még ötven mázsával is megbirkózunk? — Miből, honnan? — rángatja a legény p vállát nagy bizonytalanságában. — Ne gondolj azzal, menj Szépéhez és szedd rá! — Mondtam, én nem megyek. Végh Miska a szájába harap, gondolkot2