A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-18 / 20. szám

zedekig e maga kenyerét ette, s az utóbbi szűkös esztendőkbe-' csak vetőmagja maradt. Én azt nem adom, bármi történjék! — Pedig kéne nagyon. — Elhiszem, fiam. — Tavasszal megalakul a szövetkezet, és dicséretünkre lesz, ha még ötven mázsával megbirkózunk! — Minek nekem a dicséret. Nem élek én meg abból. Azt nem lehet negsütni, megenni. A búzára van szükségem, a ió foszló kenyérre, évekig a botba jártam kenyérért. — Ahogy akarja, nem bánom. Én megtettem a kötelességemet, a többi a maga dolga! Ezzel pattan le a fiú a szekérről. Szépe a lovak közé csap és szorul ä szíve. A gyerek se jót, se rosszat nem mondott, szorító kapocsban érzi magát. Nincs annál kellemetlenebb, ha az embernek bizonytalanságot osztanak, s ő nem tudja mihez tartani magát. Kiutat keresne, de nem tud, védekezni szeretne, de nem lehet, s csak őrlődik idegsorvasztó helyzetében, mert a kenyerét odaadni? Ezzel önmaga ellen fordulna!... A holdvilágos éjszaka izgalmára kenyere megtartásának a valószínűtlensége, mint olaj a tűzre. Bőszíti, égeti, marja! A kényé elvesztésének gondolata félelmes árnyékú kísérőjévé nő! Le sem dobálja a zsákokat a szekérről. Kifog és nyugtalanságával, őrlő sejtelmeivel siet fel a házba. A felesége meleg étellel kínálja, s az ember mérgesen sppri félre a tányérokat! — Nem vagyok éhes! — Früstöktől nem vagy éhes? — sípol az asszony. — Nem. — Mi bajod? — A kenyér a bajom. Kérik azt is, ä mezőre jött mondani, a Botos gyerek. — Járt itt is. Keresett. Küldtem utánad. — Minek küldted? — Ki tudta, mért szaladgál. Jaj, jaj, hát kérik imégis, követelik a kenyered is? Mondtam, mi lesz még itt?! Szépének semmi kedve az asszony sopánkodását hallgatni, ujjast cserél és Indul Zajachoz. Eddig hazudta, hogy nála járt, a kósza hír miatt járt nála, s hogy szorít a baj, lohalva, futva ront Zajacékhoz. Zajac k'simult, arcű, diószemű, ajkán a szemölcs vonásaival összhangban, jóságot áraszt. Bekecset visel télen, tavasszal, ősszel. Csupán a forró nyári napokat nem tűri benne. Besztercebánya mellől került e faluba. Szolgalegényként kezdte maovarok közt az életet, istálló párájában, nedvességében töltötte éjszakáit, aztán a nősülés új fészekrakásra kényszerítette. Házat bérelt kezdetben, aztán összekuporgatott pénzecskéjéből két holdnyi földet vásárolt, kapaszkodott erejéhez mérten felfelé. A háború után meg egyszerre jobbra fordult az élet, dolgozni járt üzemekbe, máig is dolgozni jár. Dolgozott és politizált, kevés ember ilyen falun, és ő a kevesek közé tartozott. Mióta a kis emberek kormányoznak, forvtos tisztet tölt be, tapasztalt kommunista, az emberek naponta felkeresik, segítségét, tanácsát kérik egy-egy hivatalos szöveg lefordításában, s ő soha nem mentegetődzik fáradságával, egész napi lótásával-futásával. Éjszaka is felkel, ha a szükség megkívánja, és a gyűléseken is azzal válik megnyerővé a parasztok szemében, hogy ismételgeti, hangsúlyozza: mi azért vagyunk, hogy nektek jö legyen és jobb legyen! Szeretik az emberek, a parasztoknak meg különösen tetszik nyugodtsága, mérlegelő, józan mértéktartása. Ellenzője ä nyomásnak, az erőszaknak. Politikáját a barátságra építgeti, mert felismerte Szépében az értelmes parasztot, aki a kormányakarartai szembe nem szegül, s jó érzéke a nyáron nagy eredményekhez vezetett. Szépe általa lett kezdeményező a szervezkedésben, és gazdatársaival megállapodott a tavaszban. Zajac kukoricás szekéren áll, derekán bő abrosz. Azért ugrott fel a szekérre, mert ha felhúzza az oldalt, ömlik a kukorica földre, abroszába. Onnan pillog Szépére, akit a repítő izgalom majd szét vet, valósággal megostromolja kérdéseivel. — Ki akarja a kenyerem ? És miért akarja, amikor nyáron rendesen beadtam az előírtat, és a felesleget is vittem? A felelet azonban mindig egy és mindig ugyanaz. — Senki nem akarja. A Botos gyerek mért jött mégis kérni a kenyeremet? — Én nem tudom. Rosszul tette, ha ment. Zajac rem ér rá. Egyik fia politikai iskolán, a másik a kassai gépiparin tanul. A felesége gyengélkedő. Megmondta a magáét, és hordja be a ház földjére a kukoricát, ne szakadjon nyakába az este. Szépének sem esik jól dologidőben a lábatlankodás, magábaszállottan, emésztődve és megrémülve mocorog a szekérnél, de nem megy haza. Szenvedő ábrázata segítségéért kiált. Zajac észreveszi Szépében a türelmetlen követelődzőt, és kifordulván a házból, megszánja az emberi;: Szé"e mintha kipuhatolta volna, mi fordul meg Zajacban, nyúl a kukoricához és mondja: — Hozz nekem is egy kosarat! — Hozok, hozok. Behordjuk és utánanézek a dolognak — mosolyog Szépére úgy, mint ahogy barát a barátra. Biztatás, megnyugtatás ez a masoly! A két ember hamar betakarítja a kukoricát. Aztán Zajac leoldja az abroszt, Szépétől elveszi a kosarat és vizet loccsant a lavórba. Lócát is kerít, rövidet, takarosai, újságot is keres és a vendéget a folyosóra invitálja. — Te várjál itt, én körülnézek! — Nem lenne jobb nekem is menni? — veti ellen Szépe, de hogy maga sem gondolja komolyan az abból '.átható, hogy ereszkedik le a lócára. — Maradj csak. jobb lesz ha egyedül megyek. Zajac elhúz a felvég felé és bizony esteledik, homályosul a levegő, mire visszatér. Sok helyen járt, minden tanácstagnál megfordult s mindegyik olyan értelmetlenül állt az űjságolással szemben, mint ö, amikor Szépétől hallotta. S mindegyik a tanács összehívását sürgette, meg is állapodtak a hétfőben. Ekkor rnár Zajac sejtette, honnan fúj a szél, és felment a bakterhez is. De Végh Miskát nem találta otthon, a szomszédok sem tudták megmondani, hogy hová ment. Kedvetlenebbül tér, mint ahogy elment. Beleélte magát szerepébe, hogy simán eligazít mindent, de a másik szereplő, a legilletékesebb, akivel találkoznia kellett volna az élet mindennapjának színpadán, elvonult valahová. A Botos gyereket se sikerült felhajtania. — A tanácstagokkal beszéltem — kezd az újoágolásba. — rtztán mit intéztél? — Ők nem határozták, ők semmiről nem tudnak. Egyelőre intézkedni sem lehet, mivel a legilletékesebbet nem találtam. — Mi bsz hát? — Hétfőn összeül a bizottság, valakinek megmossuk a fejét, tartóztasd magad. — Hétfőn? Hol van az! — Kétszer alszol. Szépe László sóhajt, legyint, meg sem köszöni Zajac fáradozását, kielégületlen botorkál haza, szenvedtető kínpadjára. A lónak taplót tesznek a fülébe, ha meg akarják vadítani. Szépének megdöbbentő valóságként kenyere elvesztésének a gondolatát cseppentgették a fülébe, hogy az első látogatás pillanatától ne legyen egy félpercnyi békessége. Pedig enélkül is állandó volt az izgalma. A nap minden percében várta a harag csípős ostorának a suhogását az éjszakáért az özvegyért. S a bajra baj tetéződik. Az egyiktől még nem szabadult és már a másik is a nyakába szakadt: leroskodhat, összeroppanhat alatta. (Folytatjuk) 13