A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-04 / 18. szám

Az élet zajosabb, türelmetlenebb, és a vérkeringés gyorsabb iramú. A járásról hetenként járnak le a faluba beszélgetni, jönnek a parasztok véleményéért, panaszáért: s szállingóznak a kultúrház felé ők is, viszi a kíváncsiság valamennyiüket, mert aki a járásról jön, ritkán paraszt: cipész, kőműves vagy asztalos, és ha olyasmit állít a küldött, ami a paraszti fülnek bevehetetlen és a hozzánemértését is elárulta, nagyokat nevetnek másnap! Falugyűléseken, derűben, zajban, füstben szemelte ki Szépe László az övegyaszszonyt. Nincs földje, barma az asszonynak, azért, ha közgyűlés van, nam marad otthon. Hajtja őt is a tudniakarás lázító kíváncsisága, a férfilátás kívánása, meg hogy lesz, mint lesz, sikerül-e valakinek egy akolba, egy pásztor keze alá terelni a nyájat? Milyen jó, hogy odajárt az asszony! Milyen jó. hogy merészen nekivághatott az éjszaka nyitott ablakának! ... Ásít az ember, ropogtatja a derekát. Szívesen ledőlne, álomra hajtaná a fejét, de a szárnyasan kerekedő vihar, amit a hazatérés félelme korbácsolt benne, nem hagyja békében. Munkát találni, s az éjszakát felejteni, ez jut eszébe, és lesöpörve magáról a rajzó gondolatokat, könynyebben kérdi feleségétől: — Készen lesznek a zsákok holnapig? — Készen. — Sok kárt tett bennük az egér. — Elég sokat. — Holnap hordom a krumplit, kellenek a zsákok! Kellenek. És minek kellenek. Bencés lent járt, széltében-hosszában beszélik már a faluban, hogy ötven mázsát kért, s ez elveszi a kedvét a munkától. Sopánkodik is, siránkozik is asszonyosan, hogy: — Mi lesz velünk, mi lesz velünk? — Mi tenr •» — legyint az ember, és egy nehéz sóhaj szakad fe! a melléből, amely a kalandos, mesés, csodás éjszakából a mindennapok szürke valóságába kényszeríti. — Zajac mit mondott? — így tovább az asszony. Az embernek összerándul a szemöldöke, zavartan pillog, aztán nyugodtságot színlel és hazudja: — Hogy legyek békességben. — Biztatott? — Azt mondta, hogy ne üljek fel mindenféle kósza hírnek. Egyszer beadtam, a felesleget se tartottam meg. szóval nincs abban semmi. — Eléq volt az is. Ami kevés maradt és kérnék, a könnyeidet pergethetnéd a földbe. Szépe bólint, igazat ad. Hányszor csépelt úgy az utóbbi időben, hogy beadás után — pedig elsőnek vitte — a hombárba húzódott, a padrajáró létrára hajtotta a fejét és sírt. Mert száraz idők, szűkös esztendők kopogtattak és éves robotjai nem duzzasztották meg a zsebét pénzzel. S a hombárjába sem jutott gabona. De a búzát elsörek vitte akkor is, nem makacskodott, nem ellenkezett, a kormányzat ellen soha nem beszélt, a parasztnak nem abból a fajtájából való. A gondolatok izgalomba hozzák a lelkét, s megy szellőztetni a levegőre. De csak hiszi, hogy levegőzni megy, a hombárban köt ki, ahol a kampós szögön lószerszám függ bezsírozva, a kis rácsos ablaknál gyalupad, a téli hónapokban lőcsöt, rudat, szekéroldalt farag, s a betonnal leöntött földön vagy tizennyolc zsák búza kenyérnek és vetőmagnak. Kellemetlen és nyugtalanító érzésektől megszállottan öleli át a zsákokat, mert bosszú évek után, aszály és szárazság gyakori jelentkezése után először marad ke1

nyér és vetőmag a portáján, és még csak gondol ii sem meri, hogy öröme szétpattanó buborék, hogy az övét is kérik — mindenfé'ét susognak már a faluban, mióta Végh Miska összecsapott Bencéssel izgágaságból. Nem ezt a gabonát nem kérhetik, ez kenyérnekvalő, ez fejadag, gabonásban a helye — füstölög Szépe László magában, s a nyugalom boldog érzése árad szét a testében. Az özvegynél is hozzászegődött a szerencse, az otthoni vádoló, számonkérő pillantások is elmaradtak, nem kérdezik, szorítóba sem fogják! Még egy utolsó tekintetet vet a zsákokra, és jobb kedvvel fordul be az istállóba. öt óra múlt néhány perccel, az ég alján frissen, pompázó erőben tündöklik a nap, harsog a reggel, etetni, itatni kell. Hozzáfog a munkához, tán egy órácskát időzik a jászolhoz dőlve, mikor észreveszi szeleser. közeledő lányát. A széle-hossza egy, sietve, gyorsan közelít, a szeme ég, arca a közlés továbbadó izgalmától vörösödik, a pletykás, hírmondó asszonyok arca ilyen. Szépe László soha nem bírta ezt a vonást a lányában, harajudott és ingerülten dúlt-fúlt, ha mások szánalmas baját kiteregetni kezdte, s le is ' intette erélyesen, valahányszor belefojott az újságolásba. Most se tenne másképpen, ellenszenvvel 'ogadná és mordulna rá, ha nem motozna fejében állandóan az éjszakai kiruccanás, na ez egyszer nem lenne ő is kíváncsibb a <ívánc: nál. Az asszony az istálló szaLmás küszöbén áll meg, összefogott karjával meleget szorít a mellére, és suttogó rejtelmes dolgokat érzékeltetni készülő hangon beszél. — Apa. — No. — Mahettem én a botba. — Mi történt? — Ott semmi. — Hát — A kocsmában. — Megvertek valakit? — A ... dehogy. — Mondjad, ahoay vót, ne kerítsd! — Ügy akarom mondani sorban. — Jó. Az asszony az ajtófélfának veti a vállát, :üzesedik, izzik a szeme. — Gyufa nincs a botban. — Oszt? — Menek a kocsmába... hát uram én Stenern, kit látnak a szemeim részegen..s — Kit? — Végh Miskát. A baktert. — Ivott? — iszik. — Mióta? — Hajnaltól. És most közelebb lép äz apjához, ä jáizolhoz dől és suttogőbban: A kocsmáros megsúgta, hogy a nyitást ;em várta meg. Zörgetett időnapelőtt. Micor én mentem, máir csörögtek előtte a 'éldecis poharak, danolt. Szépe László sápadtabb, vértelenebb, ä izíve is ijedtebben ver, mert a részeg em>er nem tart zabolát a száján. — Ennyi az egész? (Folytatjuk.) (Várakozó Ottó rajza)