A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-27 / 17. szám

/Q cigányzenekarok szerepe a magyar népzenehagyomány megőrzésében A magyar népzene és a cigányzene megnevezés ai közelmúltban egyazon fogalom meghatározására szoligáit, ma már azonbán a régiiikelletű cigányzene kifejezés mellett mindinkább tért híódlt a helyesebb és pontoi^abb népizene meghatározás. Fölvetődik a kérdés, vaijion mi hozta annyira egymás közeliébe a két kifejezést, és; mtétrt helyesebb az üjoninan használt népizene megjelölés. Mielőtt azonban ezt a kérdést elemeznénk, tegyünk egy röpke történelmi vissza -pillantást. A cigányság, a történészek, antropológusok, nyelvészek és néprajzkutatók megállapítása szerint, már indiai őshazájában is foglalkozot zenéléssel, tehát ezek szerint a szükséges és elmaradhatatlan zenei érzéket elődeitől örökölte. A nyugat felé vándorló törzs a tizemnegyedik században nem csupán vándorhejlema ösztökélésére hagyta el eddigi hazáját, hanem költözködését a spanyol, angol és holland rabszolgakereskedők embervadászata is elősegítette. A tizenötödik században az iszlám vallást katonai erővel terjesztő török hadsereg nyomában járó és a hadizsákmány maradékait fölélő utódhadbani már nagy számban tarkállanak zenélő, jósoló és fegyvert kovácsoló cigányok sátoros kocsijai. A zenészek hamar beleilleszkedtek a magyar környezetbe, és átvették a magyar népdalhagyomány dallamait. A cígónybondák magyaroszágii története tehát visszavezet a tizenötödik, századiig, amikor is a német katonai nycmást betetézte a délről iővő ozmán-török áradat. Az éneklő és zenélő regösök és ingricek száma a zordon idők folyamán fokozatosan csökkent, s az utolsók közül a hires Tinódi Lantos Sebestyén énekelte meg 'lantját pengetve Szondi György és sok más derék vitéz történetét. A tánódiak lassú fejlődése közben támadt üresség helyére apránként benyomult a jó tehetségű cicigány, átvette az ölébedobott lanttal a szerepet és a hagyományos népizene minden akkordját. Az 'igricek és regösök kobza, lantja és vonója az; idők folyamán a magyar nemzet hivatalos, zenészkasztjává vált cigánysági örökébe ment át, de a szöveget többé már nem a zenész énekelte, hanem kizárólag a hallgató. A régi pengetős hangszereket fölváltotta a vonós hegedű. A cigányság a tizennyolcadik században átveszi zenekaraiba a kurucok legfontosabb •hadi hangszenét a töröksípot, vagyis a tárogatót, ameíy fokozatosam pisztonná, majd píkulává vagy klarinéttá változott. A koboz és a lant utóda; az úgynevezett ciaányzene lelke, a hegedű, a tizennyolcadik, tízenkilencedik század divatos hangszene', a hárfa verhetetlen versenytársa lett. A pengetős-verös hangszereknek csupán egyetlen rokona maradt meg a cigányzenekarokban, a cimbalom őse, amely fokozatosan öblösödik, tökéletesedik, migneín a tizenkilencedik század második felében elnyeri máig is használatos, pedálas formáját. A primitív nagybőgő nyers hangja a fejlődés folyamán búgó bongássá változott. A- legnagyobb cigányprímások egyike Bihari, két országra szóló heg ed őmü vész, 1800 körül' elakította ki a palotás és verbunkos zenének azt az előadó módszerét, amelynek hétt vármegye csodájára járt. •Ojgy adta elő a magyar táncdallamokat, hogy nyomában kelt életre a bécsi nagymesterek műveiben minden „allVnghere£.9" Haydntői Schubertig; A múlt százaid Sárközije. Boka Károlya mellett a huszadik század Magyar:ja igazi művészi virtuozitásával ejtette csodálatba hallgatóságát. Érdekes Bartók Béla, Kodálv Zoltán és más néprajzkutatók azon egybehangzó megállapítása, hogy a székelyek közt élő cigány bandák magyar mépdallhagyotmányt íjs hangszeres zenehagyományt őriznek, amíg például a román népcsoportok között élő és zenéléssel foglalkozó cigányság a román nép hagyományos dallamait menti ét generációról generációra. Ez a megállapítás a Duniamedence egyébb vidékeire és népcsoportjaira is vonatkozik, s ez kétségtelenül a zenélő cigányság legfontosabb szerepe és le'entőséjgének legfőbb mértéke. ..Van igazi cigányzene Is — mondja Bartök —. dalok cigánynyeivű szöveggel, de ezeket csak a falusi, nem muzsikus cigányok ismerik és éneklik; cigánvbandak ezeket nyilvánosan sohasem játsszák." Brassai Sámuel azt hangsúlyozza, hogv sem a román, sem a spanyol, sem az orosz cigány nieim játszik még csak hasonló zenét sem, mint a magyar. Mindenekelőtt miben van a magyar népizenét játszó cigányzene nagysága, eredetisége ? Abban, ahogyan interpretál. Hatásos, szlvhezszóíö előadásmódja az, amivel megnyeri a hallgató lelkét. Előadásmódja pedig hamisítatlanul eredeti. Nem teremt zenei formát, alapvető stílust, de igenis teremt előadó stílust. A magyar nép, amely faragott kapuban, malmokban, subákban, edényben, varrottasban, mesében, táncban, dalban annyi eredetűt és remeiket mentett át ősá művészetéből, ezt a zenében jórészt a cigányzenekarok segítségével tette. Hla megfigyeljük a Lavotta, Fráter Lóránt, Rózsavölgyi és Csermák által komponált műdalok és magyarnőták dallamszerkezetét, látjuk, hogy ezek gyökereinek MAT<Ä; legalsó nyúlványai is a néphagyamányban lelhetők meg annak ellenére, hogy az ősi pentatón zenétől már eltérőek. A másik jellemző véglete a magyar cigányzenének a eifrázás, az állandó heves Ihanglrezgetés, a' vibráló, a túl szenvedélyes és mértéktelenül szabad előadásmód. Liszt Ferencet is ez a modor szédítette meg. ö 1Í9 valami egészen rendkívülit fedezett föl jó érzékkel benne. Liszt ós a rendkívüli modört ültette át rapszódiólba, és sckksú inkább modorral mint zeneanyaggal ragadta meg az egzotikumra vágyó korabeli zenekedvelő közönséget. A virtuóz mjodor az, amelyet aztán Liszt nyomán a nagy zeneszerzők Bülovtól Brahms on keresztül Ravelig és utódok a mai napig is alkalmaznak. Ha magyar cigányzenekar külföldi környezetbe kerül, akikor a mordnak tűnő, kimért külföldi modor elképzeléséhez igazodr'k és elszürkül. Vonnak, akik pálcát tőrnek la cigányzene fölött olyan területen, ahol ez ai zene nem otthcncs. Azokra az esetekre gondolok; amikor a cigányzenekar kénytelen részére idegen összhangzatú z snesz'imokat műsorába iktatni, például nemzetközi szalonzenét, ooeraegyvelleget, nyitányt, chanson -számokat vagy slágereket Cigönyvonó alá például egyáltalán nem valók Verdi, Puccini és Offenbach művei. Alaptörvény, hogy a zenestílus és előadóstílus födjék egymást; a cigány-vibráló, a cigány-rubátő és ritmustorzítás kivetkőzteti stílusából, szinte brutális komikumba fojtjja az opera és szalonzenét. A könnyű tánczenét még némileg müveik! tudja a oigányzenekar az argentin tangótól, angol és német keringőn át a íox zenéig, habár ezek légköre kissé feszélyezett számára. Teljesen otthoni talajon mozog persze a csordások szédítő hegedűfutamainál a cimbalom gyorstüzelése közben. S ha most visszatérünk az imént elmondottakhoz és feltesszük a kérdést, hogy vajon magyar-e a cigányzene? — azt válaszolhatjuk, hogy az . magyar népizene, cigányzenekar előadásban. KÚTI 5ZJLÄRD m