A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-27 / 17. szám

Az ajtót nyitja meg és bátorságot erőltetve az útra lép. A kapunál megtorpan és félfordulatot vesz. Egyenesen Végh Miskához megy, a bakterhez, aki ül szoborrá dermedten, mintha kardot nyelt volna. Az özvegyasszony szaporította jóság csendül a szavaiban. — Kélj fei, Miska, ébredj tüstént, reggel van már! A bakter nem moccan. Nem azért, mert nem hallja Szépét, hanem mer* neki ez a sziporkázó fényű reggel sötét éjszaka, amelyből hogyan lehet majd kilábolni, maga sem tudja. Fáj a szó, a mozgás, a lélegzetvétel, fáj a Szépe jelenléte is, csendesen, szótlan ül. Előbb tán a torkának ugrott volna és belefojtotta volna a szuszt, most érezhetően szelídülnek indulatai, ' s mivel a felülkerekedéshez nincs ereje, a felelete megnehezedik az ellenszenvtől és az undortól. — Nem a,Iszok én. Az elharapdosott szavak után pillantásába "esz., a vén botorkálót, a hold gyógyíthatatlan rabját, éjszakák mániás csavargóját, aki lassan a sírját áshatná. Érzi nagyon, hogy ez a tompa szemlélődés is fáj. Az összemérés gondolatát forgatja benne, mennyivel különb nála Szépe László. Tiz negy hold föld szépítője, fiatalítója, bár tudván tudja, nem erről van szó. Ö még világosan nem fejezte ki szándékát az özvegynek. — Haragszol, hogy nincs hozzám szavad? — érdeklődik Szépe, ét tekintete belehull a bakter szemébe. — Nem, nem haragszom. — Mondj valamit akkor! — Mit mondjak? — H ív semimit se láttál — kacsint sunyin, ravaszkásan a bakter szemébe. — vzt nem mondhatom. — Hát kiabáld ki, üsd dobra, hogy az özvegynél vótam, mit bánom én! — lobban a harag Szépében, de rögtön csendesü1

is, mert a bakter jelentősége túlnőtt az éjjeliőr tisztjén, a falu ügyében mindenes, árthat is, használhat is a módosabb parasztoknak. — Azt nem csinálom. — Mit akarsz tenni. —Végh Miska megszorítja a botját, és szinte hallja gondolatainak a koppanását. Megbecsült gazda vótál, példának állítottunk a többi elé, de ez nem lesz így ezután cimbora. Ez az éjszaka félelmesen közénk állt, és míg élek, mondatja velem, mec kell döglesztenem téged. Nem nyakaskodom Bencéssel, eleget teszek a járás utasításának. Beadtál rendesen, ráadást is vittél, mert felesleged volt és most behajtom a kenyérrevalód. Az ötven mázsa nagy részét te fogod beadni, nem a nagyobbak. Mert egyet jó tudni komám, vén csataló, hogy a paraszt ne orozzon el özvegyasszonyt. ne szúrjon tövist annak a szívébe aki pártolója lehetne... Mindez persze nem jut el a Szépe László érteimáig, mert az ajkak szigorúan némák maradnak, az izgató kérdésre mindössze ennyi a felelet: — Semmi különöset nem teszek én. Sem-Várakozó Otto rajza mi közöm nekem az egészhez — hazudja nehezen, hogy beleszisszen. Szépe kiérzi a kurtára kapott felelet gúnyját, a bakter mellé fészkel, és megértésre, belátásra csendül a hangja. — Ismered a vömet, a lányomat is. Ismered a börtönömet, a rabságomat. Nem lenne maradásom, ha ez az éjszaka kitudódna. — Az éjszakának szeme van. Amit a bakter lát, más is láthatja. Végh Miska nem puhul, nem tesz fogadalmat titoktartásra, így hát Szépe érvel még egy ideig, hatni próbál, aztán teljesen céltalannak és értelmetlennek tartván a további szószaporítást, a sértődöttel játszva elmegy. A baktert annyira nem érdekli a távozása, hogy utána se néz. Érzéseinek lázadó hangjára figyel, amely sejteti vele, hogy ezen a hajnalon valami végzetes történt... Szorul a torka, ijed, és riad a köv<=t'-ezménvektől! (Folytatjuk.) Rügyfakadás Fúj a szél, újra *él havaz a tavaszba. Csillogó hírt hozó utolsó búcsúzó haragja a télnek. De már a fűzfákat éltető friss erő veti szét. A hegyét repeszt i mesteri kézzel az új élet. Ag pattan — s a napban fürdeti üde kis rügy falát. S hova lágy sugarak hullanak, olvad a hótakaró. GYÜRE LAJO A néma kedves Magányod éjén sírok csöndje ás't; íjkad egy lelke-táró mozdulatban márvánnyá dermedt, s nem szól — mozdulatlan vigyázzá titkod végső virradásig. E csöndben mégis bízó hangulat van. Csalóka minden méla hallgatás itt — míg tested elhűl, lelked óriásit álmodik égőn, izzó indulatban. Egyszer majd elsuhannak mind az árnyak, s akik most alvón virradatra várnak, felébrednek a lengő, szőke fényben. Azon a bánatvesztes, boldog órán nyíljon meg ajkad, kis koboldom, szólj rám, s meséld el álmod, rejtőző Reményem. SIMKÖ TIBOR Fekete zászlók Richárd király rókaképe villan, köpenye szegélye libeg, rögek alól kidobognak széttiport, átvert szívek; csók susog, de vér is csobog, — jaj, nem lehetek színvak! harangok bonganak, temetésre hívnak. VERES JÁNOS #