A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-27 / 17. szám

MÁCS JÓZSEF Äcsong a ház tájékán, belcdő] az éjszaka gyümölcsillatot lehető áramába, s minél mélyebbre szívja az illatot, annál erősebben ver mellkasában a szíve. Élni kettecskén, hamvasodó szerelemben és jóságba.. — ide szerényült a kívánsága. S a házasodás szándékába e-.t az aszszonyt veszi, akinek az ablaka sarkig tárva, mintha példázná, hogy a szíve sem csukódik be rendes kérő előtt. Nem első ízben iátszik tekintete az ablakon. Tizenegy hónapja a bakterkedés itt kezdődik és itt is végződik. Tizenegy hónapja jár reménységgel, szerelemmel, hogy egyszer majd csodálatos muzsikaszó kíséretében bezörget és vall hosszan az aszszonynak. De a háznak szégyenítő varázsa van. Minél közelebb kerül falához, ablakához, annál kevesebb marad merészségéből. A szerelem veszedelmes tűz, magányban vakmerőségre buzdít, a célnál megtorpan és kihuny Nappali munkában, éjszaka csöndjében babusaatja, dédelgeti féltékenyen ezt a csendes szerelmet, amely szemerkélő esőhöz hasonlít inkább, mint .lyári záporhoz. Kedves emlékekkel viharosítja. Tavasszal, esős, barna időben a temető felett kapált az asszony, ő a szőlőből tartott hazafelé. Az özvegy térde kalácsa kikivillant a szoknyából, hajának kontya nedves nyakára tapadt. -- Egyedül. Teri? — kapott bele a szóba. és elharapta nyomban. Elpirult. Lángoló vörös szín olvadt az arcán. Ügyetlennek tartotta a kurtára, rövidre sikerült kérdést. S mikor az asszony kiegyenesítette derekát, nem mert a szemébe nézni. — Akárcsak te, Miska ... — lágyult puhára az asszony hangja. Aztán ment tovább, az asszony kapált tovább. Két mondat fűzött két sorsot szorosabbra ... Rágyújl megint Véqh Miska, 'és a füst mintha józanítaná. — Ne menj, Miska, az ablakhoz. Ne siesd el a dolgot. Szereted az "asszonyt, az idő maid mindent eligazít. A türelmetlenség ár'hat. Ezt súgják, susogják a füstkarikák. Jaj, csak a szíve is így gondolná! Sétál nyugtalanságában a ház környékén. s az ablakhoz nem mer közelebb lépni Ha a vére kergetné csak az asszonyhoz. tán már kopogtatott volna. D«- a szerelem érzése félénkké, szemérmessé teszi. Megy hát a rakodóig búsan, szomorúan, mámortól andalogva, hogy összekuporodott helyen elvackolhasson érzéseivel. Kanyat fekszik a szalmán, bámulja a csillagokat, lesi pislákolásukat; futó, sziporkázó' tündöklésüket, s felügyelőjüket, a holdat. Müven furcsa, rejtelmes az élet! A szem viláqivása lenyűgöző és fantázia kergető. A dolgok, tárgyak a csend függönye mögött is emléket ébresztenek. A falu alszik, ásítanak az ablakok, s ő gyönyörködik a csillagokban. Északra a Göncölszekér hét hunyorqő csillaga a falu réoi rongyosát, a már régen sírban porladó Zsuzsu mamát juttatja eszébe. Züllött, poharazott a vénleány, az öreg haj=donsáo lökte fullasztó italmámorba, s ha nagyon beszeszelt, a vastag kőrisfa árnyékában sebzetten is, véresen is felvetette fejét és jajgatta, sírta, szenvedte, dalolta a nótát: „Hét csillagból áll a Göncöl szekere...." Ivott, a mámor fenekén hánykódott, mert egyedül volt, mert szegény volt. Hátha rajta is segítene a világot rózsaszínűre festeni a szesz? Nem érezné, kínlódná annyira a titkolt, szíve kamrájában feszítő szerelmet, a magárahagyatottságot. Hánykolódik a szalmán, mint a lázas beteg. Hátáról oldalára fordul, behúzza fejét a ködmönébe. de szemére nem jön álom. Tűnő nyár, asszonyhívó vallomás zeng a fülében. Maga az élet zsongatja, harmonizálja a szépségesen szárnyaló muzsikát: mindened van. Házad, kerted, tehened van. Csak asszonyod nincs, aki jóban, rosszban hitvesed lenne, hűséges szeretöd, becsülőd, gondviselőd! De még semmi sincs elveszítve, az özvegyasszonyt majd egy éve szeretni tudod: szólni kell hozzá, világosan kell beszélni vele, és nem mond nemet, meglásd, nem mondhat nemet, hiszen akkor minden összeomo'na benned, még az a nagy-életakarás is, amely háború után először ütött tanyát a szegény emberek szívében. A nyitott ablak szárnyának látomása a képzeletét lódítia meg. Röpíti az özvegyasszonyhoz. csókolja, simogatja, ujjait fehér húsába vájja, aztán ráöleli a díványra ... elviselhetetlen ez az éjszaka! Hasad az ég függönye, és ő még nem aludt egy szemernyit sem. Térdére billen. Ködmönéről lesepri a szalmát. Megtapogatja zsebeit, nem csúszott-e ki belőle valami, aztán talpraugrik és iparkodik vissza gyorsabban, szelesebben a házhoz. A behunyt szemű, ásító ablakok szemérmesen riadnak oldalra, amint ű'abb tervével lelkesülten siet. Nincs bben körmönfont ravaszság, abból áll az egész, hogy "leül a kovácsműhely padkáiára és néhánvat füt-'ül. Hátha az özveov kihajlik az ablakon és szól. — Hát itt ki bomol? És ő akkor az ablakig bátorodik a feleiette' • — En Teri, a bakter, aki tizenegy hóna D.ia őrizlek! S ő kacagást, huncogást, csábító és bátorító nógatásokat hall tetsző szavak kíséretében: — Ne állj hát az ablak alatt, kansz te bent ' helyet. Gyere, no, beeresztelek, ülj ide mellém a díványra! — Jó itt énnekem, nagyon jó itt, megelégszem én azzal, hogy nézlek egv cseppet, hiszen hónanokiq azzal is beértem, hoav a házad körül ácsongtam. — Einve. micsoda ember vaov, tűröd a rábeszélést mint a menyasszony ... Letelepszik a padra és ujiaiból fütyülőt formái. Fűi először, semmi nesz. Fú' másodszor hosszabban, tartósabban- semmi rezdület. Fűi harmadszor, neavedszer. tizedszer ér mi történik? Gyufa lánaia lobban és Szépe LászI" nagy. bozontos feje fo'tot vet az ablakra. Szívébe nvilal a kép. A ráismerés csattanó pofonként hat. A 'éleqzete akadozik, kihagy. A lelkében kő zuhan, amely eszméitető gondolatokkal nő, mint a lavina. Szűk a helye, horzsol bévül, ijesztő fájda makat csikar. Nem lehet asszonnyal sem értelme az ő életének? Csak a munka, dob és kerékpár az övé? Bágyadtan, a felismeréstől egyszerre összetörten, roppant fáradtan ül a padon és vérző, sebes szívét hallgatja. Az aszszonyra kellene gondolni, csapodár természetére, emberfogó szeszélyére, de az ö fejében meg sem fordul már az asszony. Szépe Lászlót látja most és mindig ezentúl az ablakban, pedig régen elugrott onnan, őt látja mégis, mintha mosolyogna is, nevetne is a dolgon és mondaná, hogy a vesédbe látok Miska és hiába szeretted tizenegy hónapig az asszonyt, az enyém lett, az én véremnek engedelmeskedett s ha te is akarsz valamit, csak utánam jöhetsz. Egyre élesebben látja Szépe Lászlót és egyre veszélyesebben gyűlöli. Az életébe vágott, s hogy tehet-e róla, azzal nem számol. Lakolnia kell, nem húzza be a nyakát a paraszt előtt, mint valamikor tette, szembeszáll vele és a körmére koppint. Csak azért, is nem fordul oldalra, nem szedi fel a sátorfáját, nem engedi Szépét szabadon futni. A makacsság berzenkedik benne — marad szemben az ablakkal. Ujjaiból fütyülő»- mesterkedni nincs kedve többé. Ámít sötét, csillagtalan éjszakákon a qondolat tégláiból építgetett — egy fájó lehelettel összeomlott. Nem maradt épen semmi, csak a rémítő suhanást őrzi a füle és a rom felcsapódó porát a szemboaara. Menni kellene, menni lenne jó. végig a falun, ki az erdőre, a szelíd domb ikra, de -an-e ereje elmozdulni? Szépe László újfent a kisemmizet.tség érzését élesztgeti, s ahogy az özvegvaszszony ab'akán rezzen a pillantása, mmtha tegnapi szegénysége riasztó tükrébe nézne, látja kormosán ritkás haját, bozontos szemöldökét és csupavér szemét. Zúgó fejjel, sötétülő tekintettel és a bosszú éledő lángjáva! mered az ablakra. Szépe László ettől * tekintettől rettenhetett viscza korábban. Azóta nen mer az ablakhoz lépni Az özvegyet sem meri felkölteni. Mert ha megsejtené mi történt, nem engedné éjszaka az ablakon beugorni és alkaimat sem adna rá. Pedig ö jönni akar még, neki az asszony kel! még! Kapkod a szobában és nem tudja a menekülésre elszánni magát. A kamrából felmehetne a padlásra, és ott étlen-szomjan megvárhatná az estét. De lehet-e ooiog'dőben, krumpliszedés, kukoricatörés idején padláson vesződni? Lánya keresné, veje keresné, kútba néznének vaqv a pajta gerendáira, és híre menne a faluban, a völgyön, hogy eltűnt Szépe László, nyoma veszett. Ijedelme, tehetetlensége lázítani kezd hóbortos esze ellen, amiért öreg fejjel éjszakai u'ikat választ, amiért még mindig enged a hold varázsának. Házassága, kényszerű összeboronálódásuk óta az ablakba szeret könyökölni holdvilágos estéken. Szereti nézni, lesni a holdat, Jzent Dávidot, aztán ha mozdult vele az ablak, mindig özvegyhez vagy fiatalasszonyhoz vezetett az útja. A holdkóros háztetőre mászik, ha kiszökhet a házból, öt a hold állandóan aszszonyok szobájába csalta. Haragszik magára, hogy nem tud otthon maradni békében. Vérére haragszik, amelyre rátarti, büszke egvébkor. most vízre kíván »a változtatni. De van-e tanácstalanságnak helye olyankor, amikor a baj a körmére éghet? Hajnalban, napfelkeltével szekereken indulnak kifelé a gazdák, nem maradhat tovább. Legalább a bakter kerekedne fel már a padról. Vajon dobra veri, amit éjszaka látott? 12