A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-13 / 15. szám

téllyel. Az alkotó erő delelőjén hirtelen elapadt teremtőképesség oly különös jelenség, amelyet csak nagyon felszínesen és semmiképpen sem kielégítő módon kezel a műtörténelem. Ez a megoldotlari titok már fiatal éveimbein állandóan kerülgetett. Szlnyey művészetéinek mindenkor feltétlen tisztelője, időkint lelkes rajongója voltam. A közös szülőföld, bizonyos el nem fakuló gyermekkori emlékeim állandóan öntudatom felszínén tartották a „Szinyey-problémát", és égetően kívánták a megnyugtató magyarázatot. A még nem értés sikertelenség, egyéni balsors semmiképp sem némítják el a teremtő erő impetusát. Eirre még nem volt példa az emiberi kultúra történetében. Voltak mesterek, akiket sokkal nagyobb csapósok értek, mint Szinyeyt, de sohasem történt meg, hogy ennek reakciójaképpen az alkotó erő pusztult volna volna el bennük. Gondoljunk Rembrandtra, aki élete delén a bibliai Jób sorsára jutott. Elvesztette imádót hitvesét és egyetlen fiát, teljes anyagi összeomlás zúdult fejére, megbukott az Éjjeli őrség. A kétségbeesés, reméntelenség és magány tömlöcébe jutott. És vajon elapadtak-e művészetének bő forrásai? Gondoljunk Michelangelo tragikus hangulatú életére, és a vele rokonlelkű Beethovenre. Tekintsünk Jean Jacques Rousseaura, Spinózára, Wágner Richárdra, Balzacra, Tolsztojra és mindama teremtőmüvészek nagy seregére, akinek életsorsa a szenvedés, szüntelen küzdelem, magány, gyötrő tépelődés és egy meg nem értő •világgal való reménytelen küzdelem szakadatlan láncolata volt. Á balsiker és személyes tragikum nem magyarázhatja meo a Szinyey-titkot. Egy kisebb tehetség bizonyára megtorpan az életnek e csapásai alatt, és eljut ahhoz a felismeréshez, hogy emberi sorsa előbbre való művészetéiné! De ez Szinyeyról nem mondható. Az elhivatott alkotóművész élete küldetés, sors — amelyet nem. lehet feladni, s amely nem hagyja el a művészt. A Szinyey-titok megfejtését tehát máshol kell keresnünk. Megállapíthatjuk, hogy az alkotóművészek túlnyomó többsége minden, "be nem skatulyázható sajátságaik ellenére — lényegileg az élet uralkodó, organikus törvényszerűségének meghatározottságában állnak. A teremtőerő csakúgy, mint az élet termő erői azonos törvényeknek engedelmeskednek. Ügyszólván azonos diagrammájuk van. A teremtő erőnek, éppúgy mint az élet termő erőinek morfológiája és történelme azonos. Mindkettőnek van egy lappansági időszaka, gyermekkora, receptív jellegű, etős aktivitással telitett ifjúsága, érett, teremtő délelője, majd egy hanyatló korszaka, aggkora és halála. Itt áll előttünk Voltaire, Kant, Diekens, Händel, Newton, Einstein és még sok más alkotó. Jó példa erre Wagner Richárd is. Művészete világosain tünteti fel a fejlődés, csúcspont és hanyatlás .jellegzetes görbéjét. A kora! jórészt feledésbemerült operák a géniusz első, tétova kísérleteinek útjelzői. A Rienziben már önmagára talál és ezen az ösvényen halad egyre nagyobb magasságok felé: a Walkűr ós Mesterdalnokok zenei és költői ormaihoz. Az egyenlőtlen értékű Tetralógia után már megmutatkoznak a hanyatlás első tünetei. A fáradó szív utolsó nagy szerelmi élménye még grandiózus drámai feliángolásokban harsan fel a Tristanban, de a nagy impetus mögött már feltünedezik a lankadó erő, a/z elfáradás szürke réme. Wagner a Parsivalt tekintette alkotóművészeié végső betetőzésének. „Egész életem müve csak egy nagy előkészület volt a Pansi válta" — így ir emlékirataiban. Valójában ez az utolsó alkotása egy végtelen' hosszúra nyúlt ünnepi játék — zeneileg egyik legerőtle-Szinyei Mers nebb. Költői értéke pedig legalább is kétséges. Chrétien de Troyes, a középkor e nemes trubadúrjának magasztos egyetemessége teljesen elsikkad egy vallási miszticizmus gyanús ködvilágában. A példák a végtelenségig ismételhetők. Vannak, alkotók, akiknek, művészi pályája nem ftdi az életnek e diiagrammáját. Ütjük nem a szerves élet törvényszerű ösvényét követ! hanem felszabadulva az élet szükségszerű meghatározottságából saját világuk, saját öntörvényűk pararcsát követik. Alkotómüvészetüket nem a fejlődés és hanyatlás parabolája jellemzi, hanem egy állandóan emelkédő görbe, mely csak a fizikai halállal szűnik meg. Ennek az alkotó típusnak talán legjellegzetesebb képviselője Goethe. Ha költői munkásságát a kqra ifjúságtól az aggkor utolsó állomásaiq — figyelmesen nyomon követjük, az állandó töretlen fejlődés, az egyre magasabbrendü kristályosodás nyilvánva'ó lesz előttünk.. Goethe alkotó pályájához rendkívül hasonlít a másik titánnak, Beethovennek útja. Az I—IX. szimfóniák 'együttese jelentőségben és terjedelemben azono^ a Fausttal. A kései vonósnégyesek pediq megfelelnek a Marienbadi elégia szerepének. Lényegileg ugyanez érvényes Michelangelóra, Rembrandtra, Bruneieschire és különösképp Tiziánra. A velencei ímester mar élete delén eljutott a viszonylag legmagasabb festői kultúra hegytetőire. Mégis túl 90. életévén megfesti a Töviskoronázást, messzi jövendők e kísérteties látomását. * * * ... Hosszú 28 esztendőn át rótta a jernyei dombokat a halálrasebzett Szinyey, összetört szívvel, üres, értelmetlen életéve! Elhagyottan, egyedül. Sokszor láttam őt gyerekkoromban, amint ez a nagydarab magányos ember feltünedezett a jernyei park bokrai között, viharvert bőrkabátban, vállán vadászfegyverrel, tengerkék szemeiben mélységes bánattal... A hosszú, 28-esztendős csendes vértanúságnak a modern művészet d'adala vetett véget. Amikor 1902-ben a nagybányai művészcsoport első kiállítását rendezte Budapesten, és rohammal foglalta el a magyar fővárost, a modern festészet győzelme is véglegessé vált. A művészet hivatalos feje már nem az egykqri Keleti volt, 2 Pál: Majális hanem egy finamlelkű, nagy művészi kultúrájú ember: Lippich Elek. ő kutatta ki a jernyei remetét, és ügyes csalafintasággal ö csalta ki odújából Budaipestre. A kitűnő Zempléni Tivadart azzal az utasításai küldte fel Jernyére, hogy ott szorgalmasan festegessen, és ezel a módszerrel csábítgassa Szinyeyt a művészet berkeibe, így is történt. A deresedő, gyógyult szíirü Szinyey nagy érdeklődéssel kísérte Zempléni piktúráját és egyre erösbödö vággyal sandított a régen porosodó paletta felé. Egy szép napon újra hozzáfogott a festéshez. Mire eljött az ősz, Szinyey friss tervektől tüzelve Zemplénivel együtt Budapestre utazott, ahol közben már készülődött egy retrospektív Szinyey kiállítás. A legnagyobb fáradság és igen jelentékeny költségek árán (Szinyey képei még müncheni éveiben legnagyobbrészt Amerikába kerültek el) sikerült is a ímester összes jelentékeny művét egybegyűjteni, s a csodálatos 8 esztendő káprázatos termése nemsokára együtt volt a Nemzeti Szalonban. IMetes volt ez a kiállítás örökké emlékezetes a magyar művészet és kultúra történetében. A nagy rehabilitáció persze a tisztelet és elismerés utólagos szépségflastromai is nyomon követték. A gyógyult és megifjodott Szinyey békességgel szívében, életének kései második virágfakadásán megtalálta lelkének egyensúlyát, és újra festeni kezdett. Nyaranta elvonul Jernyére, a telet pedig Budapesten töltötte. Ott trónoit naponta a Japán-kávéház művészaszta Iánál a művészek koronázatlan királya. Persze, az újra feltámadt Szinyey már nem a Majális ifjú festője volt. Életének nagy mondanivalóját már megtette. A törés, mely egykor művészi énjét érte, behegegedt ugyan, dp lelkének harangszava nem csendül fel többé régi ezüst hangján. Ez a kései fellángolás már csak őszi másodvirágzás volt. Itt-ott kicsillant még újaibb műveiből az egykori nagy kolorista, színeinek csodálatos ünnepélyes mágiája fel-felragyog egyes parkrészleteiben, a „Pipacsok a búzában", de szegett szárnyai már nem érnek fel a Majális réqiöiba. 1920-ban halt meg Jernyén. Egyszerű, sárosi parasztok vitték vállukon Apolló fiának húlt tetemét, és helyezték örök pihenőre az imádót anyaföld napfényes, szépséggel és termékenységgel áldott ölébe. 2l