A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-16 / 11. szám

Lötz Károly (1833 —1904): Alkony, olajfestmény 1870. Wagner Sándor (1838—1919): Az egri nök, olajfestmény 1859. Munkácsy Mihály (1844—1900): Fasor, olajfestmény 1888. A magyar képzőművészet új szentélye A magyar művészet ápolóinak és barátainak régi, sokáig teljesíthetetlennek látszó álma volt egy önálló, hazai képtár. Mert akármennyire hihetetlennek látsszék is: Magyarországon, ahol annyi gazdag és szépen gondozott műgyűjtemény van, az újabbkori magyar képzőművészetnek nem volt saját székháza. A magyar festészet és szobrászat legjobb alkotásai csak idegen kiállítótermekben jelenhettek meg időnként a nyilvánosság előtt. A kiállításokat ezért hol a régi Műcsarnokban, hol az egykori Károlyi-palotában, hol pedig a Szépművészeti Múzeum városligeti épületében rendezték meg. A Szépművészeti Múzeumot eredetileg elsősorban az antik és klasszikus szobrászat gipszöntvényeinek bemutatására építették, s már ötven évvel ezelőtt, a megnyitáskor se jutott benne elegendő hely a hatalmas műtörténeti anyag mellett a magyar művészet kincsei számára. E kincsek pedig egyre jobban gyarapodtak, a magyar festészet és szobrászat egyre jobban terebélyesedett, s fejlődése természetesen kiváltotta a i (iránta valló érdeklődés fokozását is. így történt, hogy a magyar dolgozók művészi fejlődésének érdekében szinte közüggyé vált a nemzeti képtár kérdése. E megoldást az ellenforradalmi kísérlet leverése után alig félesztendővel megtalálta a magyar népköztársaság forradalmi munkás-parasztkormánya: önálló Magyar Nemzeti Galériát létesített, és székházaként rendelkezésére bocsátotta a volt Kúria Kossuth Lajos téri palotáját. E nagyvonalú intézkedés az ország akkori súlyos pénzügyi helyzetében is lehetővé tette, hogy azonnal megkezdődjék a magyar képzőművészet legutóbbi másfél századát felölelő anyag összpontosítása és átköltöztetése sálát otthonába, ahol a modern múzeumi igényeknek megfelelő elhelyezést nyert. Alig egy további félesztendő múlva, tavaly októberben az intézet már megnyithatta kapuit a közönség előtt. A Nemzeti Galéria megszervezésé mondhatnánk a magyar képzőművészet nagykórúsításának szimbóluma. Ám nemcsak az újabbkori magyar festészet, szobrászat és grafikai művészet jelentőségének, művelődéstörténeti szerepének és európai rangjának hangsúlyozása szempontjából fontos ez a tény, hanem elsősorban abből a szempontból, hogy végre teljes bőségében s ugyanakkor eszmei összefüggéseiben, művészi kapcsolataiban és történelmi fejlődésvonalában tudja bemutatni a magyar képzőművészet nemzeti hagyományát és mai gazdagságát. Emellett fontos az alkotások további céltudatos gyűjtését és szakszerű múzeumi gondozását, kezelését tekintve is. A Galéria technikai felszerelése és berendezése, dolgozóinak képzettsége ugyanis lehetővé teszi a kultúráltabb anyagkezelés biztosítását. Hatalmas tároló helyiségekben, amelyekben a hőmérsékletet s a levegő nedvességét műszerek ellenőrzik, tanulmányi gyűjtemények formájában nyert elhelyezést az állandó tárlatokból kimaradó anyag, s igy a magyar képzőművészet tudományos kutatói számára hozzáférhetővé vált. A tároló helyiségek falvain és soiránvállványai felvonul a magyar festőművészet majdnem minden ismert alkotása, a plasztikai művek pedig posztamentum sorozatnák minősíthető polcokon állanak, úgyhogy a legkülönbözőbb szemszögekből tanulmányozhatók. A magyar képzőművészet tudományos kutatását a Galéria magyar vonatkozású műtörténeti és esztétikai szakkönyvtára, . valamint irattára támogatja, mely gyűjteni fogja a magyar művészekre vonatkozó forrásokat, hogy hozzájáruljon a szellemi áramlatokat, metodikai és stílus irányzatokat feltáró adatok hitelesítéséhez. így válik a Ndmzeti Galéria a magyar képzőművészet és művészettudomány országos kutatóintézetévé. Ugyanakkor, természetesen, at

Galériának állandó kiállításai is lesznek, amelyek sorából máris megnyílt az újabbkorú magyar festészet fejlődésvonalának első korszakát felölelő tárlata. Az első emelet középsö traktusának közel húsz termében kibontakozik a szemlélő előtt a nemzeti jellegű magyar festészet kezdetének kora, melyet Markó és Brocky tájképei vezetnek be. Erre kapcsolódik a magyar biedermeyer festészete, főleg Barabás Miklós és Borsos József jellegzetes arcképművészetével, mely megtalálja helvét a polgáriasodé magyar társadalomban, és zsánerképeinek romantikus pátoszával a szabadságharc eszmekörét táplálja. A forradalom utáni esztendők történelmi festészete kezdetben erősen pesszimisztikus, és magán viseli az akademizmus bélyegét is: VMaráwz V.'ktor és Székely Bertalan műveiben azonban megszólal a kor allegórikus gondolkodásmódja, mely irodalmát annyira jellemzi. A festmények formanyelvét még Bécs és München határozzák meg, de Benczúr, Than és Wagner a nemzeti történelem úi festői kifejezésére törekszenek, s kolorisztikus értéktöbbletet hoznak a magyar festészetbe. Mészöly fellépésével azután Barbisonhoz kapcsolódik a magyar festőművészet, még ha Mészöly otthon keresi is témáit, a Balaton-vidék intim és egyéni tájélményeiben. Barna és ezüstös színei, nagy érzéke a napsütéses táj szépségei iránt'