A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-02 / 9. szám

Irak és Jordánia dac-szövetsége Röviddel azután, hogy létrejött az Egységes Arab Köztársaság, tárgyalások indultak meg Feiszal és Husszein között. Irak és Jordánia uralkodói ismerik „népeik" érzüle ét, és tudják, hogy mélyen rokonszenveznek az arab nemzeti egység eszméjével, amely alapjában véve ellentétben áll az imperializmussal és a haladás irányába terel. Feiszal és Husszein veszélyeztetettnek látják dinasztikus érdekeiket, s ezért megalakították az ún. Arab Föderációt, melyhez Washington készséggel adja atyai áldását. A jelek szerint e szövetség meglehetősen laza, amennyiben mindkét ország meghagyja alkotmányát, mindkét uralkodó továbbra is kirá'yi „méltóságot" visel, bár a szövetség élén Feiszal áll. Az új államot Arab Föderációnak hívják. Gazdasági tekintetben mindkét tagállam megtartja függetlenségét, csak a pénzügyük lesz közös. Gazdasági szempontból Jordánia kétségtelenül súlyos hátrányba kerül Irakkal szemben. Mivel Iraknak jelentékeny naftaforrásai vannak, és így valamennyire részesedik a kőolaj-monopóliumok hatalmas nyereségeiben. Jordánia állandó költségvetési hiánnyal küzd. Árukivitele mindössze 2 millió fontot ér el, míg behozatala 27 millió fontra rúg. Ilyen kereskedelmi mérleg úgyszólván egyedülálló az egész világkereskedelemben. így hát nem kétséges, hogy Husszein szánalmas helyzetbe kerül unokafivérével, Feiszallal szemben, akinek — egyébként még az az „érdeme" is megvan, hogy Irakot bevonta a Bagdadi Paktum néven ismert agresszív katonai tömbbe. Az amerikai imperialisták mindent el fognak követni, hogy Arab Föderációjuk révén erősítsék c Bagdadi Paktumot, amelynek tagállamait oly sok ellentét választja el egymástól, és fokozott mértékben igyekeznek majd ármánykodni, hogy feltartóztassák az arab népek hatalmas függetlenségi harcát, amelyből máris kialakult Egyiptom-Szíria és Jemen ígéretes szövetsége. Szakiet-Szid -Jusszef •— a tuniszi L;

dice A cikk címe lényegében fedi a megrázó valóságot, ha e megrendítő valóság körülményei, szereplői mások is. Szakiet-Szidi-Jusszef vértanúságát csak kidomborítja az a tény, hoov a nagyszerű forradalmi hagyományokkal bíró Franciaország uralkodó körei hajtottak most végre, oly vérlázító büntettet, amelyet csak a fasizmus szelleme sugallhat. A francia imperialisták veszett dühvel álltak bosszút azért, mert a tuniszi nép szívvel-lélekkel rokonszenvez az algériai nemzeti felszabadító harccal. Ámde az a bombazápor, amely 26, jórészt amerikai gyártmáryú repü'.őgéprő] zúdult a szakieti í,d< zatokra, csak a francia gyarmatosítók gaiz uralmának felszámolását siettetheti Tunisz elnöke, Burgiba az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé viszi Szakiet-Szidi Juszszef ügvét, ha az Egyesült Államok nem hajlandók a tjniszi-francia feszültség megszüntetése céljából közvetítő szerepet játszani. Tunisz kormánya mindenekelőtt követeli az összes francia haderők kivonását, és megtiltott mindenféle csapatösszevonást, ezenkívül kimondotta, hogy Bizerta kikötője nem fogad be francia hajókat. Franciaország haderőit elzárták a külvilágtól. Tunisz néne hatalmas tüntetésekkel adta a francia kormány értésére, hogy a végsőkig küzd nemzeti függetlensége teljes kivívásáért, és nem hajlandó földjén megszállókat tűrni. A francia parlamentben sikerült ugyan Gaillardnak átvészelnie a válság első időszakát, de „többsége" a legkevésbé sem támaszkodik a francia nép haladó közvéleményére, amelynek Franciaország Kommunista Pártja a legbátrabb, legkövetkezetesebb szószólója. A francia munkásosztály élcsapatának vezére, Duclos nyíltan feltárta a francia kormány súlyos felelősségét, és olyan kölcsönös engedményekkel járó megegyezést követelt, amely lehetetlenné tesz egy további Szakiet-Szidi-Jusszefet. A nyugati sajtó számos, tekintélyes polgári lapja sem titkolja, hogy a francia imperializmus tuniszi gaztette világszerte nagy felháborodást okozott, s attól fél, hogy ez nagyban hozzájárulhat az arab szolidaritás további megszilárdításához. Ugyanakkor bosszúsan jegyzi meg, hogy a Biztonsági Tanács komoly bonyodalmakat idézhet elő, minthogy az most szovjet elnöklet alatt ál! A nyugati nagyhatalmaknak a legkisebb kétségük sincs aziránt, hogy a Szovjetunió képviselője elvhűen és becsületesen veszi majd védelmébe a tuniszi nép és a hősiesen küzdő algériai hazafias erők ügyét. Az amerikai imperializmus szószólója, Dulles egyelőre óvatosan viselkedik, és amennyire csak lehet, tartózkodik az állásfoglalástól. Ez persze korántsem jelenti azt, hogv az USA nem akarná megsütni a maga pecsenyéjét. Ezt a törekvést kétségtelenül előmozdíthatná Burgiba elnöknek az a javaslata, hogy az USA közvetítő szerepet vállaljon. A francia kormány a legkevésbé sem lelkendezik ezért a megoldásért, mivel ez alkalmas lépés lenne, hogy az USA a „rokonszenves barát" álarcában léphessen fel és meggyengítse a francia nagyburzsoázia amúgy is gyenge pozícióit. Ennek tudatában Gaillard azzal próbálkozik, hogy Amerika helyett Olaszország közvetítsen. A szakieti ügy felszámolására megkezdődtek tehát a kulissza mögötti tárgyalások, amelyeknek legfőbb célja, hogy ne kerüljön az ügy a Biztonsági Tanács elé, mert itt a nyugati nagyhatalmaknak megint meg kellene mutatniuk igazi arculatukat... Szakiét ügyét azonban nem sikerült egyszerűen elkenni. Észak-Afrika népeinek nemzet; felszabadító harcát semmiféle diplomáciai manőverrel sem lehet megszüntetni. Ez a harc mindaddig folyni fog, amíg Algéria nem lesz szabad és Tunisz földjén a francia gyarmatosítók hadereje áll. AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK gazdasági nehézségei A világsajtó újabban gyakran számol be az USA gazdasági hanyatlásáról. <> legutóbbi hírek szerint januárban 5 millió munkanélkülit tartottak számon, és a hivatalos statisztika azt is beismeri, hogy a heti átlagos munkaidő csupán 38,7 óra volt, — szóval másfél órával kevesebb, mint egy évvel azelőtt. A munkanélküliség főleg az acél-, automobil- és gépipar dolgozóit sújtja, és továbbra is növekvő irányzatot mutat. A munkapiac képe persze a valóságban jóval komorabb, mint ahogyan azt a kendőzött hivatalos statisztika érzékelteti. Jól tudja ezt az amerikai burzsoázia is, melynek egyik legelőrelátóbb képviselője, Kayserling, Truman volt gazdasági tanácsosa, azonnali intézkedéseket sürget, Kayserling úgy véli, hogy a termelés csökkenése káros a „honvédelemre" nézve, s emberbaráti álarcot öltve kesereg or szenvedő munkanélküliek miatt, akik sorsán javítani kell. A munkanélküliség növekedését pedig csak a további beruházások ellensúlyozhatnák, s ezért ajánlja, hogy a posta korszerűsítésére szavazzanak meg kétmilliárd dollárt. Mintha a múlandó tüneti kezelés megoldatná a kapitalizmus alapvető ellentmondását, vagyis kiküszöbölhetné a kínálat és a tényleges kereslet közti növekvő különbséget. Jellemző, hogy még a magas konjunktúra jegyében álló legutóbbi három esztendő alatt sem sikerült megszüntetni a munkanélküliséget. Az automatizáció gyors bevezetése következtében az amerikai munkások foglalkoztatottsága sohasem tudta elérni az 1953-as évi színvonalat, és már tavaly több mint két és félmillió munkanélkülit tartottak számon a Egyesült Államokban. A munkanélküliek többsége segélyezésre szorul, amelyet a dolgozók hosszas, kemény harcok után vívtak ki. Ez a munkanélküli segély átlagban a bér harmadát teszi ki, és bizony alig elegendő a puszta megélhetésre. • Még ennél is aggasztóbb azok sorsa, akik már kimerítették a munkanélküli segélyezésre való igényüket, és csak a jótékonysági szervezetek alamizsnáira támaszkodhatnak. A termelés csökkenését legjobban talán a kulcsipar helyzetével érzékeltethetjük. Az acélipar ma teljesítőképességének csupán 55%-át használja ki. A gépkocsiipar mágnásai már 1955-ben is csak körülbelül 72 %-nyira aknázhatták ki üzemeik teljesítőképességéi. 1957-ben azonban tovább romlott a helyzet, aminek horderejét akkor mérhetjük fel legjobban, ha meggondoljuk, hogy ez az iparág müy hatalmas fogyasztó. Elnyeli a termelt hengerelt acél egynegyedét, a természetes és műgumi kétharmadát, az alumínium-termelés háromnegyedét, a kovácsolt vas felét stb. A monopóliumok urai a hadiipari megrendelésekbe vetik legfőbb reményeiket. Tőlük várják a konjunktúra fe1

élénkülését. Közben nem veszik számításba, hogy a hadászati jellegű termeléssel szemben csökken a fogyasztási cikkek gyártása, nő az infláció, zsugorodik a piac, s így a rakétagyártással bővülő hadiipar csak a monopóliumoknak kedvez igazán, a dolgozókra nézve azonban csak véres verejtéket jelent. Ma még nehéz volna megmondani, milyen mélypontot ér el az USA gazdasági életének hanyatlása, amely előreláthatólag kiélezi az osztályharcot s ugyanakkor a monopóliumok uralmi versengését is. -Szirt-14