A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-05 / 1. szám

asztalos istván: Június volt, friss a reggel és szépséges a táj. Halásztam. A Szamos tisztán és lágyan, locsogott tova a partok között. Szellő sem volt, csak valami halk sóhajtás, és megremegtek a nyárfalevelek. Túlnan, vélem vagy húsz méterrel lentebb, asszonyok álltak a vízben. Meg lányok. Feltűzött szoknyákkal, s szinte csengett a viz a térdük körül. Zöldséget mostak: piros murkot és fehér retket. A karalábécsomók, mint valami viola-csokrok. Egy kollektíva csokrai. Piacra szánták őket. Maguk között voltak, engem nem vettek észre. Hogy fogod azt a murkot, Ilus? — szólt egy asszony a másikra, aki nagyszerű volt, nyúlánk s még elég fiatal. — Hogy fogjam, ángyom? — kérdezte az megütődve. Aztán ledobta hamar a murkot és lesütötte a fejét. — Hadd, régóta özvegy s megfelejtette — védte meg egy öregasszony. — Meg lehet azt tanulni újra — kuncogott egy leány. — Te azt honnan tudod? — szólt rá egy öregasszony. A leány hallgatott, s az a másik mondta meg: — Biztosan már tanulja. A leány elpirult a nyakáig.. — Hogyne, menjen el maga!... Mindjárt lepriccelem... — azzal a kezében levő murkot odasuhintotta a nevető aszszony mellé a vízbe. Majd sikítozott, mert az meg a kezével priccolta vissza. És mind a ketten preckelőzni, meg sikítozni kezdtek. Nem nézték kire verik a vizet. Aztán mások is belevegyültek. Az öregasszony igyekezett a part felé. — Bolondok vagytok, tisztára bolondok — rázta le magáról a vizet. De azok csak preckelődtek. A vízcseppek magasra verődtek, apró szivárványok képződtek a napfényben, s alattuk sikítottak, kacagtak az asszonyok. Az öregasszony észrevett engem is. — Né te, hogy néz titeket egy halász úr! — kiáltotta. Egyszerre mind lekuporodtak a vízbe, s igyekeztek a felcsúszott vizes szoknyát helyrerángatni. Akkor aztán az a csípős nyelvű átkiáltott: — Mit látott, halász úr?... Nevettek jóízűen. S azután sem hagytak békén. — Még semmit sem fogott, hát maga csak így tud fogdosni? — kiabálták. Bátrak az asszonyok, ha sokan vannak, a férfi meg egyedül s a túlsó parton. Csak az a fiatal özvegyasszony nem kiabált semmit. r Elmentem onnan, hogy csakugyan foghassak halat. Délfelé aztán visszajöttem. Kint ültek a parton s ebédeltek. Átgázoltam a vízen. — Nincs egy kis sójuk? Adtak szívesen. Leültem, és én is megebédeltem a tarisznyából. Az asszonyok most komolyan ültek, csak a szemük sarkából lesett rám az előbbi vidámság. Az a leány az öregasszonynak feleselt, dicsekedett. — Na és ha elhagy? Annyi. Ha akarok. hetet kapok egy csapásra, mit gondol maga. Az öregasszony bólintott. — Egy csapásra igen, de többre nem, leányom. Az öreg kertész is ott ült közöttük, őszfejű vénember, fognélküli. Csak mammogta a szavakat. De igen hasznos lehet, mert bölcs eszű. Ebéd után újságot vett elő és olvasott belőle pápaszemmel az orrán. Nem mondta, mit olvas, de mindenről megvolt a véleménye. — Ez az igazság elvtárs vagy minek tiszteljem: jobb egy béke száz hadnál. A kutyák között is csúnya a háborúság. Olvasott újra valamennyit, aztán megint felém fordult: — Nincs mit félni tőlük. Aki a békét nem becsüli, nem tud hadakozni. És szemelgette tovább a betűket. A többiek végeztek az evéssel, és nem figyeltek ránk. Az öregasszony lebújt a karjára és máris fújta az álmát. Az a csípős nyelvű asszony a nyúlánk özveggyel beszélgetett. Most jobban megnézhettem azt a nagyszemű özvegyet. Nem volt szép az arca. Egyszerű falusi asszony volt, de valami méla szomorúság ömlött végig rajta. A szavai tele voltak könnyel, a hangja bánattal. A háborúról hallott az imént, most emlékek rebbentek fel benne s váltak szavakká. Elesett emberéről beszélt. Meg magáról. Elszorult a szivem akkora asszonyi bánat és özvegyi végy hallatán. Csendesen beszélt. — ... Este ment el, vitte a nyolcórás. Vitték elpusztulni... Elköszönt, de a kapuból még visszanézett. Állt, mintha kőből lett volna. Fehér volt inge a sötétben. Most is mindig így látom. Sovány volt, igaz, de éppen olyan komoly. Szép az ángyóm, ha a férfi komoly... Ha bánt a bánat, senkinek se mondhatom, csak a lepkéknek, csak azok tudhatják, mennyit szenvedek ... Sóhajtott. — Még a Szamos vize is köddé válhat, csak az én bánatom marad örökké bánat. Szétnézett a tájban, de hallgattak a tücskök, s hallgatott a messzeség. — Csak tűnődöm ángyom, az életemről. Sárba vagyok fojtva. Nein az volt a csillagokba írva, hogy ő kísérjen a sírba. Vadzab virágzik rajta, agyag van a feje alatt, idegen réten hullt el... Utunkra kétfajta szél fújt. (Szőnyl Gyula rajza) — Még fiatal vagy, Ilus ... — próbálta az vigasztalni. — Az én szivem tilosra áll, ángyom. Tizenhárom éve ... ö, sok haszontalan estéim! Keserű az én életem, mint a szilvavirág ... Lássa! — mutatott a lába elé egy bokor sötétzöld és pirosfoltos céklalevélre. — Ilyen az a hely, ahol ő arcra bukott. Telepreckelte vérrel. Kevés ideig hallgatott, aztán tovább beszélt. — Maga tudhatja, ki voltam, mi voltam. Nőttem, mint a gyep. Hányszor lealáztak volna. Ahogy megbimbósodtam mindjárt azt nézték az udvarban, hogy leszakítsanak. Elvitt onnan, s én milyen boldog voltam... ő, bár lakna jól vélem a temető! Szoktam én sírni ángyom, csak nem könnyezem. A szivem folyik tele könnyel, azon esik szét minden cseppje. Csavargó kis lepke szállt a kötőjére, s ő nem látta. — Ö, sok szép emlékem! Eltűnik velem együtt, s ráhull a nyárfa levele. Tudja, ángyó, a kalapjával integetett a kapuból, s kék pillangók párzottak a virágokon. Aztán megölték... Verje meg őket az Isten!..-. Az öreg kertész észrevette, hogy már nem is hallgatok rá. Megsértődött és felállt. — Na, álljunk neki, asszonyok — mondta, s otthagyott szó nélkül. Legelsőnek ő kelt fel, az özvegyaszszony. Nekiindult a Szamosnak. Ment s körülötte zsongott a táj. Dongók úsztak a levegőben: virágok mézesedtek, s kék pillangók párzottak a virágokon. Nagyon megnézte a pillangókat, s az arca nagyon megbíborlott attól, amire gondolt. Tovább ment sietve, de a fülei mögött kicsi bolond szél dalolt. S ha a pillangók játszanak, nem lehet megállni, csak a sejtelmek elől a Szamosba belemenni. Aztán mosta a zöldséget, de hirtelen megvöröslött. Ledobta hamar a kezéből a murkot, s a szégyentől könny hullott szeméből a Szamos vizébe. És a Szamos nem csapott ki partjai közül, csak elmosta közömbösen. Erősen megtöíölte a szemét, nehogy vagy egy még kicsorduljon. Aztán állt száraz szemmel, s nézte hogyan folyik tovább a Szamos. ... A nyárfák árnyéka már nőni kezdett a vízre. — ő, az a szegény kicsi özvegyasszony! 17