A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-09 / 6. szám

Eisenst&m, a nagy szovjet filmrendező hatvanadik születésnapja alkalmából közöljük L. Feuchtwangernek a Patyomkin cirkáld című film berlini bemutatója alkalmából írt cikkét, amely egyúttal a weimari köztársaságban uralkodó egykori viszonyokat is kitűnően jellemzi. íg a többi berlini mozi még zárva van vagy üres széksoroknak játszik, itt összetorlódnak az autók, rendőrök és bámészkodók hada nyüzsög. Harminchatszor játszották már a Patyomkin cirkálót, négyszer mindennap; harminchatezer berlini látta eddig. S mégis oly izgatottan tolakszanak, mintha ma lenne a bemutató, ma láthatnák először a csodát, ami lázba hozta a világot. Klenk úr, Bajorország minisztere, aki hatalmas termetével kimagaslik a nézők közül, természetesen egy pillanatig sem gondolja, hogy a tömeg izgalma rá is átragadhat. Azt olvasta, ennek a filmnek nircs cselekménye, nincs felépítése, nincsenek benne nők; az izgalmat célzatossággal helyettesítik. Ha imár Berlinben van, hát megnézi. De azért persze nem ül fe! a zsidó filmesek szenzációhajhászásának. Néhány rikoltó, vad taktussal kezdődik, fortisszimóban. A vásznon a tengerészeti archívum titkos iratai: „Patyomkin" páncéloscirkálő legénysége Ogyessza előtt a gyenge élelmezés miatt ekkor és ekkor fellázadt. No jó, tehát fellázadtak. Ilyesmi előfordult már. Gyermekkorában ő is falta a lázadásokról szóló könyveket. Jő olvasmány az érettebb ifjúságnak. Klenk miniszter úr vigyorog. A legénység hálóterme. Függőágyak, szorosan egymás mellett. Egy tiszt ellenőrzi a nyugtalanul alvó embereket. Nem is rossz ez a film. Az ember szinte érzi a terem fülledt levegőjét. S hozzá a szorongató, nyugtalanító zene. Reggel van. Egy darab hús lóg felakasztva a fedélzeten. A matrózok körülötte tolonganak. Az arcuk komor. Egyre többen gyűlnek össze. Szaglásznak. A hús közelképben: nyüzsögnek benne a kukacok. Mintha nem először fordulna elő ilyesmi. A legénység káromkodik. Ez érthető. Hívják a hajóorvost, egy vézna emberkét. Cvikkert nyom az orrára, vizsgálódik: a hús ehető. Elkészítik. A matrózok visszautasítják a kotyvalékot. Káromkodás. Egyszerű jelenetek, egyszerűen ábrázolva, poentírozás nélkül. Egy darab rothadt hús, matrózok, tisztek. Nem különösen kiváló tisztek, de nem is különösen roszszak. Átlaganyag. Nálunk Bajorországban sincsenek sokkal jobbak. Furcsa, hogy Klenk miniszterre egyáltalában hatnak ezek az egyszerű emberek és események. hajón nő az elkeseredés. Nem tudni pontosan, hogyan, de érezhető, hogy ennek nem lesz jó vége. Mindenki érzi ezt a nézőtéren. Az urak a vásznon nem veszik eléggé komolyan a kötelességüket. Bele kellene avatkozniok végre. Vakok ezek? De hisz mi is éreztük a háború utolsó évében s mégis későn avatkoztunk bele. Persze nem hallottuk ezt az idegtépő zenét. Ocsmány ez a zene. S mégse lehet nem odafigyelni. Ezt a disznóságot természetesen be kell tiltani. Agyafúrt hangulatkeltés az egész; igen: disznóság. Mégse lehet megtagadni az engedelmességet, mert egy darab hús kukacos! Ettünk mi ennél különbeket a háborúban, kedveskéim! De Klenk miniszter úr mindezek dacára valahogy mégsem a tisztek oldalán áll, nem, mintha inkább a legénységet pártolná. A szaggató, izgató zene folytatódik, a nyugtalanság egyre nő. A kapitány sorakoztatja ä legénységet a fedélzeten. Kérdés: kinek van kifogása az ellátás ellen? Az emberek haboznak. Aztán előlép egy, utána a következő. Egy perc, nem is tudni, hogyan s a főkolomposokat, a hangadókat, a vezetőket elválasztották a többiektől. Ügyes fickók ezek a tisztek, most kezükbe kapták a felbujtókat. A visszamaradtak ijedten húzódnak össze. A vezetők kis csoportját kötéllel veszik körül, egy sarokba szorítják. Az előbb még mekkorára tátották a szájukat, de most .bezzeg remegnek! Egy vitorlát borítanak rájuk. Esetlen kapáíózásuk látszik a vászon alatt. Puskacsövek irányulnak rájuk. Vezényszavak, egykedvűen, szárazan. S ekkor felordít valaki a tömegből. Ugyanakkor vezényszó. „Tűz!". De senki sem tüzel. A fegyverek némák. Szédülnek az emberek a vásznon és a nézőtéren. Mért kellett ilyen soká várni? De most már itt van, most már elkezdődik. A nézők ujjonganak. Beletapsolnak a borzalmas, győzelemittas kalapáló zenébe. S a vásznon megkezdődik a hajsza, bújnak a tisztek, de hiába, előrángatják őket rejtekükből, repülnek, át a fedélzet korlátján, a víz vidáman szökken magasra, repül már a vézna hajóorvos is s utána a cvikkere. Klenk csendben ül, a lélegzete elakadt, a hatalmas ember szinte megdermedt. Nincs értelme ezt betiltani. Ez van, benne van a levegőben, a világban, ez egy másik világ, ostobaság tagadni. Ezt meg kell nézni, ezt a zenét meg kell hallgatni. Nem lehet betiltani. Behúzzák a zászlót. Hatalmas ujjongás közben új lobogó kúszik az árbocra: a vörös lobogó. Matrózok lépnek a tisztek helyére; a hajógép éppoly jól működik. Vörös zászló alatt fut be a hajó az ogyesszai kikötőbe. A város megpil'antja a lobogót, felismeri, ujjong. Szaporábban lélegzik, felordít, boldogan, szabadon. Megindulnak az emberek a vöröszászlós hajó felé. Először egyenként, imind többen: az egész város zarándokol a' hősi halált halt matróz partrahozott holttestéhez. Csónakok nyüzsögnex a vörös lobogó körül, nekik is alig van mit enniök, de elhozzák a matrózoknak. Klenk ideges lesz. Mi lesz már? Meddig tűrik ezt? Igazán nincs a másik párton, események egészen magukkal ragadták, de valami zavarja; az eddig oly igaz cselekmény mintha hamissá válna, hogy azok nem mozdulnak. De nicsak! Mégsem hamis. Itt vannak ők. Mégsem lustálkodtak s most itt vannak. gy lépcső, hatalmas, széles lépcső, soha sincs vége. Rajta, végeláthatatlanul kígyózó tömeg: a lázadók mellett tüntetők. És itt vannak ők. Egv rajvonal kozák, jönnek lefelé a lépcsőn, puska, a karjukon . jönnek lassan, fenyegetően, feltartóztathatatlanul, a lépcső egész szélességében. A tömeg meglódul. Gyorsabban mennek, már futnak, menekülnek. Egyesek semmit se látnak, semmit se seitenek, lemaradnak csodálkozva. Katonacsizmák jönnek le a lépcsőn, hatalmas csizmák, nagyon lassan, egy lépcső, még egy és aztán füstgomclyaq tör elő a puskacsövekből. És a nép már nem szalad, már rohan, ahogy a lába és tüdeje bírja. Néhányan legurulnak, nem saját akaratukból, nem menekülésvágybői, nem a láb és tüdő hajtja a testeket, hanem a tehetetlenségi erő törvénye, mert ezek már halottak. A kozákcsizmák ütemesen dobbannak a lépcsőn, s egyre többen gurulnak, zuhannak lefelé. Egy asszony gyermekkocsit tolt, már nem tolja, eltűnt, ki tudja, hol van, de a kocsi magányosan is gördül tovább, egy lépcső és még egy és a hatodik és - tizedik, míg végül megáll. S mögötte a hatalmas és könyörtelenül lassú kozákcsizmák. A tengeren sem nyugszanak ezalatt. Hatalmas, erős hajók gyülekeznek. Körülveszik a „Patyomkint". A vöröslobogős hajón minden kész az ütközetre. Az ágyúcsövek, ezek- a ragyogó gigantikus, fenyegető mesebeli szörnyek fel és lé mozognak, a mérőeszközök mutatói eszeveszetten táncolnak. A hajő körül a megsemmisülés úszik, vasból és acélból, milliméterre kiszámított pontossággal. A „Patyomkin" feléjük veszi az irányt. A:- üldöző hajók ugyanabból a hajóosztályból valók; hat, nyolc, tíz vele egyforma acéltest. Nincs lehetőség, hogy áttörjön, lövegei nem hordanak messzebbre, mint az ellenfélé. Nem' győzhet, csak az ellenséget ránthatja magával a halálba. A nézők a lélegzetüket is visszafojtják: a hatalmas kör bezárul a „Patyomkin" cirkáló körül. És ekkor jelezni kezd a halálraítélt hajó. Kicsiny, színes zászlócskák cikáznak. A „Patyomkin" jelez: „Testvérex, ne lőjetek!" Lassan úszik üldözői felé és jelez: „Ne lőjetek"! A nézők lihegése hallatszik, nyolcszáz ember, kéri, esengi, könyörgi a berlini moziban: „Ne lőjetek!" Vajon Klenk miniszter békés, puha ember? Nem, semmiképp, ő nevetne a legjobban, ha valaki ezt állítaná. Vad, kemény, harcos ember ő, a gyengédség igazán hiányzik belőle. És mégis, mit gondol, amíg a lázadó hajó lassan közeleg a töltött ágyúcsövekhez? ő is vadul, egész szívével kívánja: „Ne lőjetek!" zinte megremeg a mozi a megkönnyebbült sóhajtól. ahogy szétválik az üldözők acélgyűrűje s a „Patyomkin" cirkáló bántatlanul befut egv semleges kikötőbe. Klenk miniszter, vállán lódenkabá _al, hatalmas fején filckalappal, kdén a mozi fojtö sötétségéből a fényes, szabad utcára, és szédül. Mi volt ez? ő ta'.án nem lövetne adott esetben a lázadókra? Lehetséges, hogy egy olyan ember mint ő, azt kívánhatta: „Ne lőjetek?" Ezt be lehet tiltani. el lehet hallgatni s mégis itt marad a világban. Nincs hát értelme elbújni efőle. Egy kirakatüvegben meglátja az arcát s rajta a tehetetlenség eddig ismeretlen kifejezését. Hisz olyan most, mint a csapdába esett állat. Mi volt ez? Az arca egészen eltorzult. Felnevet, kicsit zavartan. Int eov taxinak, megtömi a "ipáját, rágvújt. És az arca már kisimult; ez újra a régi, harcos, magával megelégedett Klenk miniszter. Gyurkó László fordítása ts