A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-02 / 5. szám

atona József életének nagy tragédiáját mindenki ismeri. 1819-ben elkészült a kijavított és átdolgozott „Bánk bán"-nal. Ugyanebben az évben a székesfehérvári színtársulat bemutatta Pesten Kisfaludy Károly „A tatárok" című darabját, melynek előadására német -magyar színlapok invitálták be a közönséget. „A tatárok" sikere felrázta Katona Józsefet, elvitte „Bánk bán-ját a székesfehérvári színtársulatnak, s ez boldog örömmel vállalkozott is előadására. De közbelépett az osztrák cenzor és betiltotta a darabot, s ha Kecskemét városa nagylelkűen ki nem nyomatja a remekművet — a Bánk bánnak talán örökre nyoma veszett volna. De a cenzor így is derékba törte Katona drámaírói pályafutását. A zseniális drámaíró nem írt több darabot. De van egy másik Bánk bán is, akinek sorsát alig ismerik. Ezt a Bánk bánt Grillparzer, a nagy osztrák drámaíró vitte színpadra. Magyar történelmi források után írta, és sejtelme sem volt magyar írótársának művéről. Furcsa iróniája a sorsnak, hogy ez a Bánk bán udvari megrendelésre íródott, abból az alkalomból, hogy Ferenc császár negyedik feleségét magyar királynővé koronázták. Urának hű szolgája — ez a spanyolos zamatú címe Grillparzer művének, amely 1828-ban került színre a bécsi udvari színházban. A darabnak frenetikus hatása volt (hiszen a loyalitás tragédiája), s mint maga Grillparzer feljegyezte naplójában, a negyedik felvonás után a császár leüzent neki a színház intendánsával, hogy a darab nagyon megnyerte tetszését. léi Bánk lián és két cenzor Másnap azonban a rendőrfőnök hivatta a költőt és közölte vele, hogy őfelsége kizárólag saját használatára óhajtja lefoglalni a darabot, annyira tetszik neki Bánk bán tragikus története. Még a kinyomatásába sem tudna belenyugodni. — Cenzúráról természetesen szó sincs, — mondotta a rendőrfőnök, — mert hiszen mi sem volna könnyebb, mint egyszerűen betiltani az előadásokat, de a Felség egyetlen és kizárólagos tulajdonosa óhajt lenni a darabnak, s a legnagyobb áldozattól sem riad vissza, hogy magának megszerezhesse. Szegény Grillparzer tiltakozott és kapálódzott, ahogy csak tudott (egy napi gonkodási időt adtak neki), s végső kétségbeesésében, ismerve Ferenc császár közmondásos fösvénységét és kapzsiságát, valószínűtlenül nagy összeget kért a kéziratért, abban a jogos és biztos föltevésben, hogy nem fogják neki megadni. Tévedett. A császár — egyszer életében — megtagadta fösvénységét. Szomorú beszámolója végén ezt írja a nagy osztrák drámaköltő: „A dolognak, mint mindig, most is csak egy a vége: láthatatlan bilincsek zörögnek kezünkön-lábunkon. Istenhozzádot kell mondanom hazámnak, vagy mindörökre letennem a reményről, hogy helyet foglalhatok korunk költői között. Istenem! Istenem! Hát mindenkire nézve oly nehézzé teszik, hogy azzá lehessen, amivé tudna lenni s amivé lenni kötelessége?" S mit írt Katona József, hét évvel előbb, abban az értekezésben, amelynek címe: „Mi az oka, hogy Magyarországon a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?" Miután beszélt arról, hogy nincs színház, nincs igazi kritika s nincs művelt és megértő közönség, ez a megrázó feljajdulás tör elő lelkéből: „Midőn egy erkölcstelenséget útálő Feliciánt indulatjának polcára viszek, midőn egy Bánk bán-t megölt becsületének hulladékira felállítok, hogyan szendhessem kiszabott kőtára fájdalmamat? Ёп vagyok Bánk, é n Felicián. Miképp lehessek én csak tűrhető mértékben is az, ha minden harmadik felkiáltásnál e gondolat, hogy csak író vagyok, kiver énemből!" Nem iker-hangja ez Grillparzer felhördülésének? Csak erőteljesebb és tragikusabb. A cenzúra az osztrák költőbe néha-n5ha beléfojtotta a hangot, de Katonát örökre elnémította. A magyar költő életének keresztútján állott és választania kellett. Ha a Bánk bán színre kerül, Katonából hatalmas drámaíró vált volna, talán nagy színész, mert a színjátszáshoz is volt tehetsége. A cenzor elzárta előle az igazi utat — nem maradt más hátra, mint hazamenni Kecskemétre, hivatalnoknak. Mintha Shakespeare nem londoni sikerei után — hanem sikerek híján, ismeretlenül tért volna vissza szülővárosába, Stratfordba. Magyar tragédia, amelyre csak szorongó szívvel lehet visszagondolni. T. Csak 'ót találtam ott, amikor jelszálltam a villamosra. A feljáróban állt, könnyedén, csibészes arccal és kifelé bámult. Halkan dúdolt s gyengéden verte lábával az ütemet. Kék szemében pajkos szikrák incselkedtek. Az utasok nehézkesen kászálódtak fel a lépcsőn. Komoly, töprengő arccal, szürkén, mint a hóterhes felhők. Egy parasztasszony, széles sustorgó szoknyában, pihegőn, kézzellábbal kapaszkodva. Hórihorgas fiatalember, micisapkában, két ösztövér nő prémesen, kalaposon, kicsattanó arcú öregember, kövér demizsonnal a kezében. Elfészkelődtek a fapriccsen s ültek magukbahallgatón. A jeges téli szél szorongatta kedé^ lyüket, gubbasztottak, mint varjak a jegenyén, borzongva vállbahúzott nyakkal. És ö akkor megmozdult. Felröpített egy kis szárnyas mosolyt és erőteljesen megrántotta a csengő gyeplőjét. — Csiling, csiling, — szólt a villamos, egyet döccent és meglódult. Ö könnyű léptekkel indült bejeié, úgy emelgette lábát, mintha tojásokon lépkedne. — Kedves nénikém — csinál egy becses pukedlit a parasztaszonu előtt — megmutatná a jegyét? A néni megütődve nézi egy pillanatig, aztán szélesre húzza a száját. Bőven bugyog fel belőle a nevetés. Vörös, dércsípte keze megmozdul, nyújtja az autóbuszban váltott jegyet. — Tessék, angyalom. A kis kalauznő elkomolyodik. — Nénikém, csak egy jegyet váltott? A néni meghökkenve kérdi: — Miért? Csak egyedül vagyok, poggyászom nincsen. — Igen, igen, de maga olyan széles, nénikém, hogy két ember ülhetne a helyére. Mindenki nevet, még a két ösztövér asszony szemöldöke is feljebb szalad. A néni a hahotától remégő hasára szorítja kezét. A kalauznő cikkant egyet a jegyen s visszanyújtja. — Tessék, nénikém, el ne veszítse ezt a hatvan füléres bankót! Tovább lép, incselkedik, tréfál, cseveg. És egyszeriben eltűnik az emberek arcáról a felhő, a szürke lárva lekerül, kifényesednek a szemek, és meghitt családdá válik a villamos aépe. Mintha a tavasz lopakodott volna be nadrágosan, sapká'san, de bájosan és kedvesen. Egy kis kikelet, melegség, vidám hang. S az ember máris mosolyog, arcáról olvad a tél fagya. — Nem köszöntene rám egy pohárka bort? — kérdezi a pirospozsgás öregembertől. Az már emeli is a hasas demizsont és felfordítja hirtelen. — Üres. Csak szagolhatja — hahotázik a bácsi. — Kár. Olyan jól esett volna. A villamos megállt. Le kel•Qpíg га m mák Rózsaszakítás előtt Számolj a tövisszúrással, jG Ha rózsához érsz, És mondj le a rózsáról, ha Tövisétől félsz! Biztos támasz Ember! Ne félj, ha önzetlen igazság Küld porondra és küzdeni hajt. Előbb-utóbb, de egy napon biztosan, Ha kitartasz — leküzdöd a bajt! I Hibák — vészek Kis hiba még nem nagy vétek, De ha megszokod, * Benne talán földrengések, Világot pusztító vészek Magvát hordozod! BUGÄR JENŐ lett szállnom. Kár — gondoltam magamban, olyan jól esett volna még itt ülni egy darabig, a fülke családi körében, vidáman, könnyű szívvel. Lent, a lépcső körül zord arccal tolongtak az emberek s morcosan, nehézkesen kapaszkodtak fölfelé. Gorombán arcomba csapott a szél is. Megint éreztem, hogy tél van és öszszerántottam magamon a nagykabátot. — des —< L 11