A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-07-14 / 28. szám

Tegnap, hogy az egyik trolibusz- és villamosmegállónál a vasárnapi kirándulni és fürödni vágyó emberek közelharcát figyeltem, a moszkvai rend és a moszkvai forgalom egy-két megkapó emléke kívánkozott tollamra. Ugye azt tudják, kedves olvasóim, hogy a szovjet fővárosnak több mint hatmillió lakosa van, ám amikor a moszkvaiakkal imerkedtem, ehhez hozzátették, hogy naponta majd másfél millió ember érkezik még a városba a közeli vagy távoli vidékről. Nos, ez az embertömeg mégis oly fegyelmezett, hogy azt hiszem, párját ritkítja a világon. A troli- és autóbuszmegállók előtt az utasok érkezési sorrendben várják csodálatos nyugalommal a közlekedési eszközöket s nincs tolakodás, nincs gombtépés, nincsenek jajok, sem káromkodások. A forgalom zömét persze a nagyszerű metró bonyolítja le. A percenként befutó s nagy sebességgel közlekedő földalatti luxusvonatok a forgalom csúcsidejében is fennakadás, sőt tülekedés nélkül oldják meg feladatukat. Ha időd engedi, néhány kopejkáért akár egész nap közlekedhetsz a metróval, hisz fizetni a felszíni kasszánál kell s ha a 30 méter mélybe kúszó mozgólépcsőn lejutsz, már közlekedhetsz a földalatti robogó expresszel addig, amíg kedved tartja, illetve, amíg fel nem jössz ismét a felszínre. Sok-sok beszámolóban dicsérték, méltatták a szebbnél szebb, márvánnyal és színes freskókkal díszített állomásokat. Magam is megcsodáltam őket, de én inkább az embereket figyeltem. Milyen is a szovjet ember itt a metróban? Órákon át jártam az egyes metró-állomásokat, s beutaztam — körbe és átló irányban — a föld alatt a szovjet fővárost, a kora délutáni órákban, a csúcsforgalom idején, hogy feleletet találjak erre a kérdésre. Tapasztalataimat leszűrve, a következőket mondhatom: A fiatalok rendkívül előzékenyek, nemcsak a fiúk, de a lányok is. Moszkvában jöttem rá először, hogy bizony életem delén már túl vagyok. Ugyanis nem egy esetben húsz, huszonkétéves asszonyok adták át kedvesen a helyüket, sőt a sok közül egy még hozzá is tette: „Szegyitye gyagyusko!'" —í

(Üljön le, bácsika!) — Pedig ennyire tán mégsem lehetek a korhatáron túl, hisz itthon a trolibuszon vagy a villamosban még a tizenegyévesek is fiatalembernek vélnek, mert mivel mással magyarázzam azt," ha az orrom előtt foglalják el a szabad helyet. A széles és kényelmes pullmann-kocsikban a közönség olvas. Persze az embert az is érdekli, mit. Túlnyomó többségben újságot, folyóiratokat. Ami különösképpen meglepett: menynyi ember olvas idegen nyelven. Francia, angol és német nyelvű könyvet olvasó 'embert nem egyet, de egy délután két tucatnál többet is láttam. Mit olvastak? A nagy klasszikusokat. A könyv persze általában a moszkvai ember legjobb barátja. Mindenütt vele van és nagy becsben tartja. A moszkvai Gorkij úton a külföldinek van miben gyönyörködnie. Nem mértem, csak szemre állapítottam meg, hogy az utca szélessége a Vencél tér báromszorosát is kiteszi. S a két irányban futó gépkocsik, autóbuszok és trolik úgy hemzsegnek, hogy a magamfajta embernek van bizonv mit bámulnia. Legjobban az lepi meg az embert, hogy az útkereszteződéseknél piros fényjelzés mellett is közlekedhetik a gyalogjáró s még sincs baj, mert a gépkocsivezetők maguk üayelnek arra, hogy minden fennakadás és hiba nélkül bonyolódjék le a kereszteződéseknél a forgalom. Egyszer délidő tájban megszámoltam az autósorokat. A Kreml felé egy vonalban nyolcasával, a Puskin tér felé ötösével és hatosával vonultak gyors tempóban az autók. Persze, talán mondanom sem kell, hogy rengeteg az olyan gépkocsi, amely ha itt a Carlton, vagy a Manderla előtt leállna, hát nyomban vagy száz kíváncsi venné körül. Ám most nem a szebbnél szebb Ziszekröl és Zifnekről vagy a sok száz külföldi gépkocsiról akarok beszélni, hanem valami másról: a moszkvaiak egyik kedvencéről, az új troliról. Mi „üvegtroli"-nak kereszteltük el, mert derekától felfelé szélüvegből van s így az utazónak valóban pazar kilátásra nyílik alkalma a kocsiból. Különösen nyáron jelent ez a troli kellemes pihenést, hisz az üvegtető s az oldalfalak kinyithatók és az ember a gyorsan tovasuhanó autóbuszban a meleget sem érzi oly tikkasztónak. A karon hordott pólyásbaba Nálunk szokatlan — a moszkvai autóbuszok általános jelensége. Néhány évvel ezelőtt nálunk a Dunakorzón még kizárólag a mamák, vagy jobb esetben a nagymamák tolták a gyermekkocsikat, míg a papák bokros teendőikre hivatkozva távol tartották magukat a napsütéses babakorzótól. De ma már hány gondos családapa végzi egészségügyi sétáját a dunaparton, promenádozik sugárzó büszke arccal a korzón, maga "előtt tolva a csinos gyermekkocsiban a család büszkeségét. Moszkvában ez másképp van. Ott az apáknak még nagyobb „áldozatot" kell hozniok a családi béke kedvéért. Nagyok a távolságok és a talpalás itt sem tartozik a férfiember főerényei köze, a gyermek viszont napot, jó levegőt kíván. így vált aztán megszokottá, legalábbis úgy mondják a moszkvaiak — a karon hordott pólyásbaba. Mert hát ugye, érthető, hogy a mozgólépcsőn nem lehet levinni a metróba a gyermekkocsit s a nagy forgalom miatt a trolibuszba sem lehet felvenni s így aztán elképzelhetetlen a nálunk olyannyira kedvelt gyermekkocsi-kultusz. így hát nem marad más hátra, mint hogy a kedves papa szabadidejében karjára veszi a patyolatfehér pólyában süvöltő vörös csöppséget és tiszteletet parancsoló komoly arccal indul a kékszemű Tányával vagy a barnaszemű Ivánnal trolikirándulásra, városnézésre. A gyermekkocsik tekintetében tehát feltétlenül megelőzzük a moszkvajakat, s ez nemcsak az előbb említett okkal magyarázható, de Szlovákiának a szaporodás tekintetében egyedülálló világpozícíójával is. Van még valami, ami a közlekedéssel függ össze, és amiben a moszkvaiakat messze túlszárnyaljuk. És ez a motorkerékpár. Napokon keresztül nem jöttem rá, hogy mi az, ami Moszkvában az óriási forgalom ellenére is biztonságossá teszi a gyalogjárók közlekedését. Aztán, hogy jobban ellenőriztem a dolgokat, figyeltem a forgalmat, hát a hét végére, rájöttem. Ez az őrjöngő, pöfögő és hörgő alkalmatosság, amely nálunk száguldásával veszélyezteti az emberek életét, Moszkvában olyan ritka, akár a fehér hollót. S hogy emiatt mennyivel megnyugtatóbb és biztonságosabb a moszkvaiak élete, azt csak mi tudtuk kellően értékelni. NAGY JENŐ As üvegtroli mütörténészeti tanárriótői hallottam. (Sajnos, hiába kutattam a monda eredete után, a keletkezésére utaló adatokat nem találtam). Azonban amit hallottam, elmondom, mert igen jellegzetes a halhatatlan remekmüvek nagy alkotóira. Parier Péter igen szerette a szép nőket és bizony a jó bort sem vetette meg. Érthető, hogy nyakrafőre szedte fel az előlegeket, az építkezés viszont igen lassú, tempóban haladt előre. Ami az előzmények után érthető volt... Legalább is nekünk. De nem az ó-városi tanácsosoknak. Ezek egy szép napon, legalább is a monda szerint hűvösre tették a mulatós Parier Pétert és addig hagyták öt puhulni a kemény börtönlócán, míg meg nem ígérte, hogy a hídtorony díszítését elvégzi. Szavát be is tartotta. Ám titokban, hogy az erkölcscsősz és zsugori városatyákat megbosszantsa, a már említeti plasztikát valamelyik segédjével a hídtorony más díszei közé csempésztette. A tréfaértő és kedvelő utódok nagy gaudiumára. Az óvárosi hídtorony mütörténészeti értéke, amint már azt mondottam, jóval felette áll a híd másik végén strázsáló hídkapuénak és a mellette silbakoló őrtoronyénak. Ehhez a hídtoronyhoz fűződik azonban az első prágai kávéház megalapításának története. Az Or 1714. esztendejében a Liliom utca 182—16-os számú házába költözött bizonyos Deodatus György nevű örmény kereskedő, akit sokan Detat Damasceusnak, meg Gorgos Hatalah el Damskinak hívtak. Régi leírások szerint ez a kávés örmény arab ruhájában járt-kelt az utcán, fején egy deszkalapra helyezett kávésibrikkel, egyik kezében izzó parázzsal teli lábost hordván, míg másik kezében díszes kávéscsészéket és cukrot tartalmazd faragott ládikót cipelt. Ez a kávéháztulajdonos gyorsan meg is gazdagodott. És valószínűleg még ma is jól élne, ha... Igen, ha békében hagyta volna a prágai zsidó polgárokat. Ám állítólag német és latin nyelven rágalmazó röplapokat írt a prágai zsidók ellen, akik pedig legjobb fogyasztói voltak. Ezért magára vessen, hogy 1740-ben koldus szegényen kellett elköltöznie az árnyékvilágból, mégpedig azokban az időkben, midőn Prága városában csak gyógyszertárakban, drága pénzen lehetett kávét vásárolni. Külön fejezetet érdemelne magának a hídnak a díszítése. Harminc szoboralak vagy szoborcsoport díszíti a kőhidat: a barokk kőszentek. Müértékük különböző. Braun Mátyás és a két Brokoff (apa és fiú) müvei mellett vannak itt ismeretlen mesterek csekély értékű munkái is. A kőszentek galériájában megtaláljuk a legkülönbözőbb patrónusokat, köztük a Nepomukit is. A hatszáz éves kőhíd hosszú időkön át Prága egyetlen hídja volt és ezért nem csoda, hogy mint „prágai híd" ment át a köztudatba. Es ez a prágai híd, a történelem útja: nemcsak az Ó-várost köti össze a Kisoldallal, de egyesíti a múlt haladó hagyományait szocializmust építő társadalmunk legnemesebb céljaival is. BARSl IMRE 9