A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-06 / 40. szám

int kettős sötét ércszalag vájődik bele a völgyben megbúvó városkát övező hegykoszorú aranyat és ezüstöt rejtő oldalába a sínpár, melyen a régimódi kis kávédaráló (mozdony álmosan bedöcög a körmöcbányai vasútállomásra. Bár a kalendárium még csak szeptember elejét mutatja, a táj felett már az ősz libeg, kibontván opálos-ezüst fátylát a hegyek és völgyek felett. A megbékélt szél bárányfelhőket kerget az égi réteken és lenn a domboldalba futó utca végén pöttömnyi legénykék óriási pipacsra emlékeztető sárkányt eregetnek. Bágyadt napsugarak lustán simogatják az ódon városfalat befutó vadszőlő piruló leveleit. öreg flamand mesterek palettáján értek meg oly ízes édessé a színek, szagok és hangulatok, mint ezen sok vihart átvészelt falak között e nyárutói nap. Trebon, Cesky Krumlov, Lőcse és Bártfa után Körmöcbányán is, e hajdani szabad királyi fő bányavárosban megejtett a régi idők varázsa. Hirtelenében zavarba hoznak a várfalakon kívül s belül égnek meredő állványok, emelvények, teli szorgos kőművesekkel és ácsokkal. Egy pillanatra nem is tudom, valóság-e ez a városka vagypedig egy nagy történelmi film épülő kulisszája. A történelmi műemlékeket restaurálják. Áthaladva a várkapun a főteret rovom. Közepén szorgalmasan és bőven ontja vizét Stanetti XVIII. századbeli szökőkútja. A magas fűvel benőtt főtér szabályos négyszöget képez. Itt-ott egy padon fiatal anya gyermekével együtt élvezi az őszi nap melegét. A bevásárlás elvégeztével nagy rácrésekkel ballag hazafelé néhány nénike. Meg-megállnak, meghányják-vetik a világ sorát, el-elszörnyülködnek a mai fiatalság erkölcse felett. Önkéntelenül a pávákat keresem. A monda szerint ugyanis a tatárok egy ízben Körmöcbányáig jutottak el. A körmöciek már az akkori időben is híres álomszuszékok voltak. És bizony a halálos veszedelem idején nyugodtan álmodták az igazak álmát. A várkapitány pávái azonban megérezték a veszélyt és rikoltozásukkal felébresztették az alvó védórséget. A védők felkészültek az ostromra és a tatárok állítólag kénytelenek voltak dolguk végezetlen elvonulni a város falai alól. Mindenesetre jellemző, hogy a híres körmöci aranyak hazájában nem elégedtek meg holmi capitoliumi libákkal. (Az őkori Róma védőit ugyanis a Capitolium udvarán legelő libák figyelmeztették a várfalakra kapaszkodó ellenségre.) A körmöcieknek pávák kellettek. Igazságtalan lennék viszont a derék körmöci polgárokkal szemben, ha minden „álmosságuk" ellenére is meg nem állapítanám, hogy bányáik, fűrésztelepeik, pénzverdéjük és más üzemeik mind példás rendben működnek és jelenüket — szembeállítva a harmincas évek vigasztalan dermedtségével — a lüktető élet jellemzi, íme, Einstein óta még az álmosság is relatív. A város eredetét homály fedi. Am Róbert Károly 1342-ből eredő oklevelében Cremniciumot ősrégi településnek jelzi. Minden arra mutat, .hogy aranyat és ezüstöt Körmöcbánya vidékén már a X—XI. században bányásztak. Erről tanúskodik a város keletkezéséről feljegyzett monda is, bár a nép saját szájaíze szerint módosította a históriát. Körmöcbánya a népi hagyomány szerint is királyi alapítvány volt. A Garam folyóba torkolló Körmöcke patakban aranyport mosó saskővári kapzsi vitézt a hegy gonosz törpéje felcsalta a hegyre. Ott egy hatalmas színtiszta aranysziklát hengerített rá a vakmerőre, aki nyomban szörnyethalt. Néhány nap múlva pásztorok találták meg a holttestet és a hihetetlen nagyságú aranytömböt. Futottak is a jőnépek menten Budára jelenteni A barakán és a régi várkápo'm A Főtér