A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-27 / 43. szám

A líceum anyakönyve, a 9-es szám alatt Petőfi (Petrovics) Sándor adatai Odébb a téren túl, a régi liceum épületén emléktábla emlékeztet a szlovák irodalom nagyjára: itt tanult, ebben az épületben. A kapu túlsó oldalán másik tábla hirdeti, hogy a magyar költők egyik legnagyobbika, Petőfi Sándor is az iskola növendékei közé tartozott. Ahogy így elnézed egymás mellet a szlovák és a magyar poéta nevét, jelképesnek érzed e találkozásukat és arra gondolsz, nem előzte-e meg tényleges ismeretség, találkozás is. Erről is tudni vél a selmeci hagyomány. Egy Privitzky nevű hentes házában volt gyakori vendég Petőfi is, Sládkovic is, ott ismerték meg egymást és állítólag össze is barátkoztak. Petőfi egykori Selmecbányái szállása a Felső-Rózsa utcán még ma is áll. Már a helye is mutatja, hogy nem jómódú polgáré volt, hanem szegény emberé: fenn áll a domboldalban, meredek kapaszkodó vezet hozzá. Proszperini kamarai hajdú volt egykor a gazdája, aki ismételten megrágalmazta Petőfit atyja előtt és neki is sok része van abban, hogy alig féléves selmeci diákoskodás után a költő elhagyta a várost. Rokkant a ház, százhúsz év nem múlt el fölötte nyomtalanul. A kiskertben téglarakás — tatarozni akarja a gazdája. Már nyitja is az ajtót, beljebb invitál. Hófehér hajú, élénk arcú férfi, Melczer Ferenc, már jóval a hetvenen túl tapossa az évek sorát. Régi munkásmozgalmi harcos, nyomdászként kezdte. A Kassai Munkásnak kezdettől fogva levelezője volt, 1919-ben a selmeci forradalmi tanáes tagja és ő nyomta a Selmeci Vörös Ojságot, amelynek csak egy száma jelent meg. 1945 után a nemzeti bizottság titkára lett és hajlott kora ellenére ma is dolgozik, a Vízgazdasági Hivatal alkalmazottja. Tovább kapaszkodunk felfelé, az Övárba. A várkapu előtt megpihenünk, elnézzük a várost. Áttetsző fátyol alatt lapulnak a házak, egymás hegyén-hátán, a ráncokba türemkedő talajon, a köd eltompítja, elfojtja a nappal zsivaját. Kacskaringót vet a szük bejárati folyosó a tágas várkapu mellett, végighaladunk a külső udvaron, s mielőtt felmennénk a járási múzeumba, a kapuboltozat alól belesünk a négyszögletes belső várudvarra — az épületelemek elárulják, hogy egykor székesegyház volt itt, a tizenhatodik század elején építették át erődítménnyé. Kevés város van Szlovákiában, amelynek múzeuma annyi emléket őrizne a magyar irodalom múltjáról, mint éppen a selmeci. Hisz itt diákoskodott Petőfi, később Mikszáth, élénk tevékenységet fejtett ki a liceum önképzőköreként megalakult Magyar Irodalmi Társaság. Petőfiről is sok mindent elárulnak az itt őrzött iratok. A liceum anyakönyvébe 183b. augusztus 31-én jegyzik be. Petrovits Alexander néven. Tizenhét évesnek mondta magát, tehát két évvel öregebbnek, mint valóban volt. Az önképzőköri jegyzőkönyvek ismételten megemlékeznek Tóla, megdicsérik „A hütelenhez" című versét és 1839. február 16-i kelettel a következő bejegyzést találjuk: „Felolvassa elnök urunk ezek után az oskolai pályától s tőlünk búcsút vett Petrovics társunk munkáit, melljekben a költészet kecse olly kitűnő volt, hogy meglepve figyelnünk kellett s egy szívvel szájjal az érdemkönyvbe munkáját beirni óhajtattuk." Ez a bejegyzés ismeretlen Petőfi-versrö' vagy versekről árulkodik, sajnos, maga a mű elveszett — az érdemkönyvből valami buzgó „gyűjtő" kitépte az illető lapot. De nemcsak Petőfire vonatkozó adatokat találunk a selmeci önképzőkör krónikájában. Szó esik Mikszáth Kálmánról is, aki diákévei alatt egy ideig az Irodalmi Társaság titkára volt, de később megfosztották tisztségétől és kizárták az önképzőkörből. Az ok: Mikszáth, novellákat, verseket ajándékozott pajtásainak és megengedte, hogy ezeket az írásokat saját műveikként olvassák fel. Mennyire Mikszáthra vall ez, arra az íróra, aki sohasem volt témaszűkében és öregkorában egy barátjának azt mondta: „Az ember ne írhat meg mindent, ami az eszébe jut." Hadd említsek meg a múzeum kincseib még két magyar nyelvű iskoldrámát a t zennyolcadik század végéről, Csepregl Ferenc asztalossegédi vándorkönyvét két színdarabjának eredeti kéziratát, tt vábbá Kossuth Lajos háromoldalas leve!' az úrbéri kártérítés kifizetésének mód: zatairól. Az Öváíból a városba visszatérve mí rövid látogatást teszünk a Bányászati M: zeumban. Gyűjteménye nemcsak a szalembert érdekli. A fejtési módszer fejlődését mutató ábrák, modellek, a cs dálatosan gazdag ásványtér a laikus figye. mét is megragadják. Hallatlan böségbi sorakoznak a szekrényekben, üveg mögö a hazai és külföldi ásványfajták. A színe formák finomsága, kecsessége felülmúlht tatlan. Bizony, van poézis a kőben. De hadd szóljak végül a múzeu egyik kiállított tárgyáról, egy zászh ról, amely az egyik szoba sarkábf őrzi a múltat. A zászló egyik о dalán a Madonna látható, fölötte a kr; licei biblia nyelvén e szavak: „Pozehn nás". A túlsó oldalon a magyar címer lá' ható (eredetileg a szabadságharc Kossuti címere volt, a koronát később hímezte fülébe), német felirattal) „Glück auf" t oldalvást bárom évszám: 1848, 1851, 186 Mintha magát a várost, e város múltjá népeink fejlődésében vitt szerepét jelké pezné e zászló. Három nép békés egymás ra találását, közös harcát a haladás, a szt badság jegyében. Hisz a két évszám közi az egyik a népek tavaszáé, a másik a se' meci nagy bányászsztrájké. Az emberi műveltség, a szabad szárny; lásra törő szellem munkás fellegvára v< a múltban ez a város. És nekünk, magy. roknak és szlovákoknak a kölcsönös mer értés, egymásra találás példája ma is. TÖTH TIBC