A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

Lám, most hallgatsz! Tanú kell! Nem vész el ember olyan nyomtalanul. Talán valaki megtalálta a hálót!... Beszélj, asszonyi — Alkonyatkor ment... Hogyan tudnám, ki látta ? ... Tömlöcbe vetettek, ide hurcoltak, hogyan kereshettem volna tanút!... Ők az erősek Nekik fogsz igazat adni — szólt az asszony, és a vádlókra mutatott. Alboin zavartan tépdeste szakállát. Gyötrelmes volt hallgatni a síró nőt. A bírák némák. Nem is beszélhetnek, amíg nem kéri tanácsukat. Milyen sötét és komor az arcuk. Látja rajtuíc, hogy elítélik a boszorkánysággal vádoltat. Ki tudna eligazodni ebben a kusza pörben? Mintha födetlen fővel forró napsütésben állna, meggyötörte a vallatás. — Lépjetek közelebb! — intett a vádlóknak. Az eltűnt férfi rokonai odajöttek a trón elé. — Igazoljátok a vádat, emberek! — Esküszünk! — kiáltották egy torokkal a vádlók, és fenyegetően rázták öklüket az asszony felé. — Vesd a Dunába! Égesd meg! Boszorkány! — Mit mond a törvény, bírák? — kérdezte Alboin. — Alija ki a tüzes vagy a forró víz próbáját! — szólott az egyik bíró. — Boszorkányperben a vízpróba szokásos. Tétes vasgolyót egy forró vízzel teli üst fenekére és ha csupasz kezével ki tudja venni, akkor ártatlan és szabadon bocsáthatód. Alboin ránézett a jajgatva összecsukló asszonyra- Különös, ezek a harcban kipróbált bírák ne tudnák, milyen esztelen és embertelen a próba: a forró víz lemarná a húst az asszony karjáról. Hallgat a pap, meg a sámán is; talán valami csodát várnak, az ég könyörületes jelét, mely a vádlott igaza mellett szólna? Az asszony ráemelte könyörgő tekintetét, és e pillanatban a szeme Klotszvindára emlékeztette. — Gyermeked volt tőle? — Három fiam és egy kislányom... De meghaltak az én szép fiacskáim, csak a kislányom él... A méhemben új életet hordok. Kegyelmezz az új életnek, nagyúr! Az égettképű fogát vicsorítva kiáltotta: — Ne higgy neki!... Fölfalta testvérünket, attól olyan puffadt. Boszorkány ez, téged is megbabonáz, felséges úr! — Boszorkány! — bőgtek utána a többiek. A fülsértő lármában elhalt Klef csöndre intó szava. Alboin fölállt, és erre elcsitultak. — Mit mond a törvény, bírák? — Vízpróba kell! Ha kiállja, akkor ártatlan. Az égettképű nem tágított a trón mellől. Csupa lobogássai és elfajzott vad haraggal szólt: — Miért késlekedsz? Nem hallod a törvényt, felséges úr? Alboin szeme fenyegetően rávillant. — Ki vagy te arcátlan? — A fivére Taténak, akit a gonosz elevenen felfalt. — Elevenen? — Tépesd a húsát tüzes vassal, majd bevallja. Alboin különösebb sajnálat és részvét nélkül nézte a lábánál kuporgó, észbontó félelmében alig pihegő, boszorkánysággal vádolt asszonyt. A vád fölött nem töprengett tovább. Maga is hitt szemverésben, varázslatokban, emberfeletti titkos és rejtelmes erőkben; villámok, lidércfények, füstöt és lángot okádó hegyek nem egyszer megbabonázták. Az éq és a föld, a természet, az egész mindenség tele van megmagyarázhatatlan, borzongató titkokkal — miért ne lehetne boszorkány ez a némber? Talán igazuk van a vádlóknak: akadhat olyan megátalkodott személy, aki bűvöléssel és boszorkánysággal elemészti, nyomtalanul eltünteti emberét. De miért tette voLna ez az asszony? Gyűlölhette-e olyan halálosan az embert, akinek négy gyereket szült és akitől új életet hord a szive alatt? — Oldjátok meg a kötelékeit! — döntött kételyében. — Látni akarom a szomszédait. Mikor előjöttek a szőlőműves szomszédai, folytatta a port. — Ti ismeritek őket. Láttátok az életüket ... Gonosz ez az asszony ? Nagy remegve előállott egy vénember. Hajába sok havat hullatott az idő, és hangja rekedt volt, tompa a vénségtől. — Hat esztendővel ezelőtt esküdtek, nagyúr... A házuk tiszta és csendes ... Azóta nagyon csendes, hogy meghaltak a kicsinyek, és csak egy csepp kislány maradt ... Dehogy vetnék követ az arcába! — Boszorkány-e vagy nem? Erre felelj! A vénember elrémülve hátrált és hallgatott. — Beszélj bátran! Nem Ítélem el addig, amíg nem látom bűne okát. — Kegyelmezz meg neki! — suttogta a dereshajú. — Haljon meg a boszorkány! — követelték a vádló rokonok az asszony vérét. — Ti megesküsztök, ugye, hogy bűnös? — Esküszünk! Alboin figyelt, töprengett. Milyen kapzsin villog a vádlók szeme! Egyszerre mintha fény hasított volna elméjébé, hirtelen megvilágosodott előtte a kusza boszorkánypör háttere. — Hé, vénember, te megmondhatod, miféle vagyonnak kéne gondját viselni? — Szép vaayonnak, felség!... Tató jő gazda volt. Takaros a ház, szép a szőlője, egy kis szántó és pást is van, ott az enyém mellett. — Hát istálló, vénember? — Két tehénkével, kegyelmes uram. Karám is a szőlők mögött. — No lám, takaros gazdaság. Ki viseli a gondját, ha bűnben találom az aszszonyt ? — Akár a sajátomat, úgy fogam gondozni! — állott elő hirtelen az égettképű. — Megbirkóznál ennyi dologgal"? Csak két kezed van, ember. Aztán magad is módos vagy. — Tréfálsz, nagyúr!... Vaddisznócsorda széttaposta tavaly a szőlőmet. Négy esztendőbe telik, míg újra szüretelhetek. Nagy az én nyomorúságom, felséges úr. — Értelek, ember!... Fivéred örökre kapóra jönne, ugye? Enyhítene a nyomorúságodon. Elgyávult, piros arccal hátrált a vádló. Szeméből hirtelen kilángolt a rémület.' Az asszony fölemelkedett a térdéről. Mintha látomása volna, úgy meredt rá, elgyötört arcát elöntötte a vér, és keze reszketve kinyúlt.— Te... te voltál!... Mindig te hívtad halászni... Belökted a Dunába! Az égettképű fölordított, és fogát vicsorgatta: — Hazudsz, boszorkány!... Tépjétek ki: a nyelvét! Ekkor már vadul szétcsapta karját az asszony és rávetette magát az emberre. Egyenesen az arcának esett foggal és körömmel. — Eressz! — hörögte az ember. A poroszlók odaugrottak és lefejtették róla az asszonyt. — Boszorkány! — lihegte kék ajakkal és szemlesütve hátrált. — Megállj! Fogjátok le! — intett Alboin. — Botozzátok meg és süssetek bélyeget a homlokára. A fejét pedig nyírjátok kopaszra, hogy alávalóbb legyen a raboknál. — Kegyelmezz, felséges úr! — üvöltött az ember. Vasmarokkal tartották a poroszlók, de így is térdre bukott és jajgatott, míg elhurcolták. A többi vádlót is megbotoztatta Alboin, aztán az asszonyhoz lépett: — Eredj haza és szüld meg békén a gyermekedet. Árváid gyámja én leszek! 37