A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

шшш Karácsony előtti délután, Adám-Éva napja volt. Édesanyám derelyét szaggatott a nyújtödeszkán. Az asztal sarkán egy felfordított tányér tetején petróleumlámpa égett, melynek imbolygó fénye kísértetiesre nyújtotta anyám mozgó árnyékát a fehér falon. Az ablak előtt támlás-padkán harisnyában térdeltem, s félig az ablak párkányára könyökölve az ágyúk távolban felvillanó torkollattüzét figyeltem. Gyermekes buzgó-* sággal számolgattam a villanás és dörrenés között eltelt időt. Minden erősebb becsapódás megremegtette a rozoga ablak üvegét, mely egy rég itt felejtett, nyarat búcsúztató magányos tücsök sírásához volt hasonló. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen keservesen, hosszan tudna rezegni egy ablaküveg; Lopva anyámra néztem, kinek keskeny válla idegesen megrándult minden dörrenésre. Árnyékos, riadt fekete szemével néha a függönytelen ablakra pillantott. Kint még nem volt teljesen sötét, csak a füstszínű köd nyújtózkodott az orgonabokrok és akácok tövében. — Fekete karácsonyunk lesz ez idén, — szólt halkan anyám, s kezét kötényébe törülve odajött hozzám az ablakhoz. Valóban egy szemernyi havat sem láttunk, csak a fagyott út és a kopasz akácok fekete csontváz karja meredt reánk hallgatagon az üveg mögül. Keleten halvány vörös színben játszott az ég; hasonlatos volt a kora hajfnali nap felkeltéhez. Az ágyúzás és a géppuskák ropogása most már egy pillanatra sem szűnt meg. — A szomszédok azt mondták, hogy estére alighanem a falunkba érnek... — szólt ismét anyám kissé fátyolos remegő hangon, amint a vörös égboltot és a színes rakétákat néztük. — Az oroszok? — kérdeztem, mert tud,-; tam, hogy azokra gondolt, de félt kimondani, hisz annyi borzasztó mende-monda, rémhír szállt, keringett róluk a faluban, meg az újságokban, hogy nem csoda, pusztán a nevük említése is megremegtette anyám szivét. Sovány karjával magához szorította buksi fejemet, és éreztem, arcom könyeitöl nedves. Az ablakok szemét is lassan dús pára lepte el. A vályogtűzhely békésen duruzsolt, s a sütő nyitott pléhajtaján összekunkorodva, mint a mákospatkó szunyókált fekete cicánk, a Kormos. Anyám rakott a tűzre, aztán kifőzte a derelyét. Túróval hintette meg, tudta, legjobban azzal szeretem. VaJ-csoráztunk. Nem szedett elő tányérokat. csak úgy, villával a tálból ettünk mind a ketten. Nézte, milyen jóízűen eszem, ö alig evett valamicskéit. Hirtelen letettem a villát. Hallgatóztam. Egyhangú, mindjobban erősödő dübörgésre, motorzúgásra lettem figyelmes. — Jönnek már! — mondta anyám, s egy asztalkendővel gyorsan letakarta a tálat, aztán a kis konyhaszekrény aljába rejtette. Közvetlen az országút mellett laktunk, a falu szélén. Csakhamar a nehéz tankok lánctalpainak zörgése, csikorgása is kihallatszott a zajból, ahogy jöttek falunk felé a keményre fagyott úton. Anyám sápadt arccal húzta ki a sublót fiókjából a Bibliát. Az asztalra könyökölve imádkozott. Jöttek a tankok, autók, szekerek. Dübörgött a föld. Házunk minden fala remegett, s az asztaion ijedt táncot járt a lámpa üvege. Észre se vettük, mikor nyílott az ajtó. Csak azt láttuk, hogy három prémsapkás szovjet katona toppant a szobába. Megálltak a tűzhely előtt, gémberedett kezüket dörzsölgették a forró vaslap fölött. Cseppet sem voltak félelmetesek, sót mintha mosolyogtak is volna ijedelmünkön. Aztán az ágyra rakták vattával bélelt kabátjukat, s kézzel-lábbal megmagyarázták, hogy nálunk fognak aludni. Anyám bólintott és a székekre mutatott: üljenek le, ha elfáradtak. Leültek sorba, s újságpapírba dohánytörmeléket csavartak. Csakhamar kesernyés füst szaga töltötte be a szobát. így ültüpk szótlanul egy darabig, mikor a legfiatalabb katona zubbonya zsebéből előkotorászott egy szem kockacukrot, és felém nyújtotta. Ott gubbasztottam az asztal végén és figyeltem minden mozdulatukat. Nem tudtam, mitévő legyek, elfogadjam-e a cukrot vagy ne? Édesanyámra néztem, és ő beleegyezöleg intett fejével, hogy csak menjek érte bátran. Odamentem hozzájuk. Barackot nyomtak a fejemre, aztán megsimogattak. Szőke, göndör haja és kék szeme volt a legfiatalabbnak. Csillagok fánylettek a vállán. A másik kettőnek csak egyszerű vállpántja volt, pedig idősebbek voltak az előbbinél. Fekete csukabajszuk lekonyult, mint a puli füle. — Vlagyimir! — mutatott magára a szőke. — Vlagyimir, lajtnant, — fűzte hozzá, mikor látta, hogy az aranycsillagokat simogatom a vállán. Édesanyám meg közben előhúzta a kis konyhaszekrény aljából a derelyéstálat, és kissé zavartan az asztal közepére tette. Nem kellett sok biztatás. Farkasétvággyal láttak neki mind a hárman. így ismerkedtem meg mindjárt az első este Vlagyimir nadnaggyal, s ez a barátság hovatovább bensőségesebbé vált, mert nem csak egy napig maradtak nálunk. A Garam túlsó felén a németek hevesen védekeztek, hetekbe tellett, míg a szovjetek át tudták törni e frontszakaszt. A faluból két-három kilométerre álló harc folyt, mert a két ellenséges csapat közé a Garam rohanó vize természetes akadályt állított. Mi gyerekek hamar megszoktuk ezt a front mögötti állapotot, különösen mikor karácsony után leesett az első hó. Heves hógolyócsatákat vívtunk az utcán vagy üres töltényhüvelyek után kutattunk, örültünk, hogy nem kell iskolába járnunk. A mi falunk volt a pihenőhely. Innét mentek ki naponta az első vonalba, a lövészárkokba a katonák, hogy egy-két nap múlva rövid pihenőre visszatérjenek. A sebesülteket és halottakat szánkón hozták be a faluba. Ilyenkor némán félreálltunk az útból. A halottakat mi is kikísértük a temetőbe. Meghallgattuk, hogyan búcsúztatják. A sir mellett egy szakasz •katona állt, fegyverrel tisztelegtek, aztán mikor behantolták az egyszerű fakoporsót, három díszlövést adtak le nyugat felé. Mi még ott maradtunk, s összeszedtük az elszórt .töltényhüvelyeket. Otthon a szobában telefont szereltek be. Vlagyimir órák hosszat ült a telefon mellett, fehér papírlapokra jegyezgetett, és hosszan magyarázott a kagylóba valakinek. Ilyenkor homlokán komoran összehúzódtak a ráncok. Én ott ültem mellette, és a csuszaszaggató deszkán dohányt vágtam nekik. Néha megdörzsölte a vágott dohányt és mosolyogva megdicsért igyekezetemért. Szabad idejében háromszögletű levelet írt az édesanyjának meg egy Ványa nevű •lánynak Moszkvába. Nem ismertem a furcsa cikkcakkos betűket, de Vlagyimir megígérte, hogy megtanít az orosz ABC-re. Szerzett egy gyűrött füzetet s minden este teleírtam egy oldalt abból a betűből, amit a füzet elsó sorába irt. Szép kerek Írása volt Vlagyimirnak. Tanítónak készült a háború előtt, mondotta nekem később. Már az ABC vége felé tartottunk, mikor az egyik este Vlagyimir felvette prémes sapkáját s vattával bélelt kabátját. Parancsot topott a telefonon. — A frontra megyek, — tette a fejemre kezét. — Holnap visszajövök, é,s este befejezzük az ABC-t, — szólt mosolyogva majd barátságosan kezet szorított, s három társával kilépett az ajtón. Másnap reggel nagy pelyhekben szállingózott a hó. Kint játszottunk az utcán. Hóembert csináltunk. Szánkó siklott a front felől a friss havon. Félreálltunk és a szánkón, ahogy elsuhant mellettünk, megismertem a nálunk lakó két idősebb csükabájszú katonát. Levett sapkával íiltek a szán szélén, közepén pokróccal letakarva valaki feküdt. Elsápadtam. — Vlagyimir, — hol a Vlagyimir? — kiáltottam futva a szánkó után. Az egyik katona hátranézett, megismert. Kérdésemre némán a pokrócra mutatott. Ott álltunk a sírjánál. Egy aranycsillagos tiszt mondott búcsúztatót. Háromszor lőttek nyugat felé a merev arcú katonák. VaI-íaho! nem messze három ágyú sióialt meg tompa dörrenéssel. Néztem kiszáradt torokkal, hogyan hantolják be a fekete sír szájét. Aztán sárkon fordultam s haza rohantam. A többi fiúk csodálkozva néztek utánam, majd a friss hóban összeszedték az üres töltényhüvelyeket. Nekem nem kellett egy se. Otthon szomorú arccal vettem elő a félig teleírt füzetet, s révetegen néztem a megkezdett gömbölyű О betűket, míg egy könnycsepp hullott szememből a gyűrött írkalaprai... OZSVALD ARPAD 38