A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

EGRI VIKTOR r oooooooooooooooo REGÉNYRÉSZLET O0OOOOOOOOO0OOOO Kora tavasszal összeültek az ország bírái Brigetióban, hogy ítéletet mondjanak a télvíz idején összegyűlt pörökben. Alboin először vett részt a bírák munkájában. A legfelső döntés joga törvény szerint őt illette. Bonyolult örökség ügye hozta a bírák elé az első pereskedőket. Végrendelkezés nélkül váratlanul meghalt Arrabona grófja. Két törvényes fia volt, és az örökségosztásnál egy harmadik jelentkezett, akit rabnőinek egyike szült. A két fiú összefogott a fattyú ellen, hogy kisemmizzék. A rabnő fia írással próbálta igazolni, hogy a gróf fölszabadította anyját és.megesküdött vele. A két testvér ekkor tanúkat állított, akik eskü alatt vallották, hogy az írás hamis, a rabnő csak ágyasa volt az elhunytnak. Más tanúk a fattyú igaza mellett vallottak. Arrabona grófja Itáliában járt, amikor a longobárdok Totila ellen küzdöttek. Onnan hozta a rableányt. A fiút Peredeőnak hívták. .A pörös felek a király ítéletét kérték. Alboin kihirdette, hogy itéletpárbaj döntse el az igazságot. Egész Brigetio .talpon volt. Kora reggel ellepte a nép a piacteret. Egy századra való harcos nagy négyszöget formált. Helyet teremtettek a küzdő feleknek. Pallossal, kerek pajzzsal, de mellvértek nélkül állottak föl a felek. A lovak nyakát és szügyét cifra bőrök védték. A fattyú Peredeőnak előbb az idősebb testvérrel kellett megvívnia. Kürtjelre egymásnak rohantak. A lovak patái alatt freccsent a homok. Gyakorlott vívónak látszott a fattyú. Hatalmas izmú, olajbarna bőrű szálas ember volt. Egy cselvágást ügyesen kivédett, de a szablya lova nyakszirtjét érte, ahol éppen véget ért a védőbőr. Ahogy a 16 hörögve eldőlt, menthetetlennek látszott a bajnok. Széles ívben a földre zuhant ő is, és már nem volt ideje talpra szökni. Ellenfele vad hajrával rárohant. Peredeo biztos prédának látszott. Féltérdre tápászkodott és menekülő, védő mozdulattal a feje fölé kapta pajzsát, összegubódzott, a földbe fúrta magát, és pajzsával hárította el a vad csapásokat. Nyihogva két hátsó lábára ágaskodott ekkor a mén és egyet ugrott. Odatoppant megint a kuporgó elé. Még egy pillanat és a patái alá gyűri. De ez a pillanat késett. A pajzs alól kaszaként kivágódott a kard, végigsuhintott a lő mellső lábain, majd pajzsával együtt elugrott Peredeo, fölütve az eldűlő állat fejét. Talpon volt már a fattyú és ahogy az inán talált ló elbicsaklott és dűltében előrerántotta lovasát, lendített karral odacsapott. A vágás a váll mögött, félig a hátán és félig a fején érte a lovast. Szörnyűt •üvöltve lefordult a pórondra. Vére sebes patakját beitta a homok. Mire hozzáértek, megszűnt hörögni. Halott volt. öccse elvitette a szolgákkal. — Jogod van megpihenni — szólt a győzteshez Alboin. — Ha nagyon elfáradtál, délutánra maradhat az új párviadal. — A fattyú féltérdre ereszkedett Alboin úr! A rajta száradó vér az én igazamat mondja. Engedd, hogy folytassam a harcot* — Bírói méltóságom megparancsolja, hogy békülésre szólítsam fel ellenfeledet, Peredeo! Alboin magához intette a fiatalabb testvért! — Bátyád meghalt, most rajtad a sor, hogy helytállj igazságodért! A fiú meghajolt. Meleg fényű szeme kéröen Alboinra tapadt, és izgalomtól, fájdalomtól elcsukló hangon mondta: — Ha kívánod, megvívok vele, felséges úr... De én nem akartam soha testvéri viszályt. Fivérem meghalt, mert irigyelte az örökség harmadrészét Peredeőtől, aki fia mostohaanyámnak... Én mindig szerettem őt, a kezem nyújtom neki, testvéremül fogadom! A fattyú felé tárta karját és Peredeo szemét elborította a könny. — Alemund, testvérem! — kiáltotta és odaszaladt, hogy mellére ölelje. — ítélj felettünk, felséges úr! — mondták mind a ketten. Alboin fölemelte pallosát és lapjával háromszor megütötte a féltérdre ereszkedő Peredeo vállát: — Peredeo, aki Arrabona grófjának törvényes fia vagy, az örökség fele téged illet. Ítéletét nagy üdvrivalgással fogadta a piacon összegyűlt tömeg. A soron következő perben gyors ítélet esett. Egy crumerumi fegyverkovács elhagyta családját. Halálbüntetést hirdettek ki a bírák. A kivégzés másnapra maradt. A fegyverkovács némán fogadta a halálos ítéletet. Nem volt joga kegyelmet kérni. Főbenjáró bűn volt, akár a felségsértés. — Kegyelmet kérhetsz helyette, — szólt az elítélt asszonyához Klef herceg, az első bíró. Az asszony merev arccal hallgatott. — Ha bűnös is, de gyermekeid apja! Visszatérhet hozzád, ha kegyelmet kérsz — sürgette Klef. — ítéltetek, és én ott leszek hajnalban, — amikor a fejét veszik. Igazságot akarok, s nem kegyelmet! A megbilincselt fegyverkovácsot elvezették, az asszony sápadtan, de gőgösen mosolyogva követte. Boszorkánysággal vádolt fiatal nőt hurcoltak aztán a bírák elé. Egy szőlőműves felesége volt. Dúltan omlott a trón zsámolyához. — Mi a vád, bírák? — kérdezte Alboin. A vádló előállott és rámutatott a félelmében se eleven, se holt, dermedten kuporgó asszonyra: — A boszorkányság bűnével vádolom! Meg,égette az urát! Ügy eltűntette, hogy nyoma se maradt. Egy égett képű, vékony ember odarohant s öklét emelve rikácsolta: — Elevenen felfalta a boszorkány! Senki sem ütközött meg az esztelen vádon, a bírák arca közönyös maradt. Alboin intésére két íjász megragadta a rikácsoló embert és visszakísérte a tanúk helyéré. — Hol az urad? — Alboin saruja orrával megrugdalta a zsámolynál kuporgó asszonyt. — Védd magad! Az asszony körülbámult fogvacogtatő félelmében. Körülötbe csupa férfi, talpig fegyverben. Ki értené meg a kínjait, ki fogja meghallgatni?! Odakúszott Alboin lába elé és fulladtan zokogta: — Kegyelmezz életemnek, nagyúr! — Miért kérsz kegyelmet? Úűncssegedett érzed ? A boszorkánysággal vádolt asszony ránézett könnyhályogos, szomorú szemévei a szép, hatalmas férfira, akinek kezében volt •a sorsa; könnyei hirtelen elapadtak és csak egy védtelen, lemondó mozdulata volt. — Hogyan védjem magam? Ki hinne nekem? Ha szegény emberem elő nem kerül, halálra kínoztok. ElKélsz te is, nagyúr! — Sokat fecsegsz, asszony! Hol az urad? Erre felelj! — Hálóval ment... Szeretett do'ga végeztével kicsit halászni... N agyon sebes most tavasszal a Duna vize... Szegény emberem nem tudott úszni. Az asszony lihegett és elharapta szavait. Aggódó szemét rászegezte Albónra. A szembogár mélyén kis reménysugár villant fel. — A Dunába veszett? — Oda, felséges úr! — Van tanúd? Ki látta, mikor elment?