A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-08 / 49. szám

Egy fiúról, aki eltanulta a boszorkánymesterséget (Nyitra vidéki népmese) Volt egyszer egy szegény ember, és annak volt egy fia. Az, mihelyt egy kicsit felnőtt, nem maradhatott, azt mondta. hogy elmegy a világba szolgálatot keresni. Útnak is indult, az apja kísérte, ment vele. Ahogy mennek, mendegélnek, hót egy ház előtt ahogy mennek, egy úr ott ül = haza előtt, megszólítja őket. — Hová mentek? — Azok azt felelték, hogy a fiú szolgálatot megy keresni. — No jó helyen jársz! Éppen szükségem van egv szolgára. Gyertek be! Be mentek a házba, és azt mondta a '.ú eH

jának az úr, hogy: — Mához qy évre, ha eljössz, megadom a bér4

t a fiadnak, és elbocsátom, ha tizenegy galamb közt meg fogod ismerni. Egy kicsit furcsa szó volt ez az apjának. mert hát hogyan, hogy hogyha tizenegy galamb közt meg fogja ismerni, de azért csak otthagyta. A/ig várta ki az esztendő aznapot, elment sí jreq a fia után. Az úr bevezette őt a házba, hegy mutat neki tizenegy galambot, hogy válassza ki, melyik az G fia. Hát bizony szegény öreg hiába gondolkozott. hiába nézelődött, bizony nem ismerte meg a galambek közt, hogy melyik az ő fia. Elment nagy búsan, nem kapott semmit. \f-rgyan megy, hát egyszer valahogyan a fia kiszabadult, kirepült utána, és ft mondta neki, hogy: — Édesapám, engem talán nnen soha, soha ki nem fog venni, de azért ne felejtse, mához egv évre ha eljön, megint galamb képében foq bemutatni. Egy kicsit az orrom fogom a körmömmel kaparni, hát úgy mutasson rám. hogy. ez az én fiam. Megint eltelt egy esztendő, megint megy az ember a gazdához. Bemegy, bevezeti őt a házba, megint csak, hogy válassza ki tizenegy galamb közül a fiát. Nézelődik, hat mit lát, egy elkezdi a körmével a? orrát kaparni. Nohát ugye mindjárt rámutatott: — No talán ez lesz az én fiam, aki az orrát kaparja. — Ez az — azt mondja —, ez a te fiad A fiú mindjárt visszaváltozott galambból emberré, és már szép legény volt. Az ir megfizetett neki, és elbúcsúztak, elmentek Hat a fiúnak a gazdája valami boszorkányféle volt. Olyan mesterséget űzött, hogy holmi varázslatokat csinált. A fiú sok mindent ellesett a mesterségéből. Ahogv haz értek az apjával, azt mondja, hogv: — Édesapám, most vásár lesz. Most mi a legkedvesebb, mi a legkapósabb a vásáron? Azt mondja az öreg: — Most mi? Hát most ugye — azt mondja — télnek ideje van, új év közeleg, hát с hízott disznó. Azok a legkedvesebbek a vásárban. — Nchát akikor én most válok olyan kétméteres hízott disznóvá, és bithajt engem a vásárba. Elad, de a kötelet a lábamról ' da ne adja senkinek, azt hozza vissza, hozza haza. És ha kimegy a vásárból, azt megrázza, és én megint mindjárt visszaváltozok legénnyé, és ott vagyok magánál. Ügy is csináltak. Az apja behajtotta, jó pénzért eladta, a kötelet ugye a lábáról levette, meg annak nem is volt nagy szüksége, aki megvette, a kötélre, megrázta, hát bizony a fia egykettőre ott volt vele, és már jó csomó pénzük volt neknk. Megint aztán tavaszkor, mikor olyan szép kiborjazett tehenek voltak a kedvesek, megint akkor azzá vált. Megint bevitte az öreg a vásárra, jó pénzért eladta, a láncot levette a fejéről, elkérte, hogy a láncocskát adják neki. Visszaadták, kiment a vásárból, megrázta, megint ott volt a fia. Jó sok pénz megint náluk volt. Hazamentek, és tovább vígan éltek. Jött az ősz, akkor megint a csikók voltak kedvesek, a fiú olyan hároméves csikóvá vált. Bevitte az apja a vásárba, nem győztek oda a vásárosok csodájára járni, alkudoztak, egyik többet ígért a másiknál. Hát egyszer úgy megy arra boszorkány gazdája. Az bizony minjárt megismerte, hogy a fiú a ló. — Mit kér, öreg, ezért a csikóért? Ennyit és ennyit. Nem is alkudott, azonnal fizette is az árát. Eleget dörgölőzött a fiú az apjához, szintúgy lökdöste, csakhogy éppen mondania n:m lehetett neki, hogy ne adja hát mi haszna. Kifizette a boszorkány gazdája az árát fMórig. Azt mondja az öreg: — Jaj, nagyuracskám, adja visszr a lovam kantárját! — Á, öreg, — mellbedöfte — menjen valahova, a ló, az kantárral jár, nem adom én vissza a kantárt! Megijedt az öreg ember, hogy már most sohase látja a fiát. Ügy is volt. A vevő ráugrott a csikóra, megsarkantyúzta, hogy úgy ment, mint a szél ki a vásárból, az öreg csak nagy búsan nézett utána. Meg sem állt, csak hajtott, míg aztán valahol egy kocsma előtt mégis megállt, bement valamit inni. Nagyon habos volt, amúgy folyótt a hab arról a csikóról. Egy kúthoz kötöte ot. vizet adott neki. Valami szolgáló odament a csikóhoz, hozzászólt: — Ej, édes csikuskám, látom, teneked is rossz gazdád van, be nagyon habos vagy, nagyon kergethetett az téged! —Nyújtogatta a csikó a nyakát feléje, hogy: bizony igazat mondsz! — És ha én tudnám, hogy r.em bántsz, bizony le is húznám a fejedről ? kantárt, és hagynád öt itt. — A csikó megint csak dörgölőzött hozzá, hogv nem bánt. Ügy is csinált, lehúzta a lány a fejéről a kantárt, hát a csikó azonnal nagyon sebes madárrá vált. el is repült. Csakhogy már ezt valahogyan észrevette a gazdája odabent, kijött, az utána még sebesebb madárrá. Már űzte. nagyon űzte, és mikor közeledett hozzá, a királyi kert fölé ért az űzött madár. Látta, hogy egy padon ott ül a királylány, hát hamar-hamar lerepült annak az ölébe, és az ujjára szép aranygyűrűvé vált. Aztán a madár nem tehetett semmit, már ugye a gyűrűt le nem vehette az űjjáról a királylánynak. No és aztán, hogy már az úgy veit, nagyon tetszett annak a lánynak a gyűrű. Éjjel nagyon szép legénnyé vált, és elbeszélte neki a sorsát, hogy ö hogyan van és miképp, és nappal megint vissza gyűrűvé. És ez megint, a gazdája, hogy a király, öreg király beteg volt, bejelentette magát külföldi doktornak, hogy ő meg fogja gyógyítani, ha ő megvizsgálja. Ügy is volt. Megvizsgálta, gyógyszereket is adott neki, mindent. — Mi fizetést kívánsz? — kérdezte a király. — Semmi mást, csak ami a lányod ujján van, azt a gyűrűt! A király meg, csak milyen gyűrű lehet a lány ujján, hogy azt kéri? Megtudta ezt a legény, mondja a királylánynak: — Tudom, hegy engem kér, a gyűrűt, hanem ne add neki a kezébe, csak nagy mérgesen hajítsd el. A lány úgy is csinált. Bement az apjához, és lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és levágta a külföldi doktor elébe: — N hát akikor, itt van, légy vele boidog! A gyűrű hamar-hamar mindjárt egy nagy rakás köleskásává vált. No és az megint, a gazda, a külorvos, az meg mindjárt egy csibéstyúkká vált, és hamar mindjárt fölkapdosta csibéivel a kását, köleskását. Dehát mi haszna, egy szem, aki a legény volt, a padlónyílásba esett, azt nem csípték föl a csibék. És ö mindjárt görénnyé vált, kiugrott, a csibéstyúknak, csibéknek elrágta a nyakát, így megmenekedett attól az ördöngös gazdájától. Nem kellett neki már tovább tőle félni. A királylány hozzá ment feleségül, nagyon boldogok voltak. Az apját is odavitette, már nem voltak szegények. Nagy lakodalmat csaptaik, vígan éltek, máig is élnek, ha meg nem haltak. Elmondta özv. Bencz Andrasné, 58 éves koloni parasztasszony Sima Ferenc gyűjtéséből Török népmese Egy földesúr, — elsz'wán szokásos ebédutáni csibukját, — egyik barátjának levelet írt. Átadta szolgájának és így szólt: — Itt ez a levél, vidd ennek és ennek az úrnak. Оду jó negyedóra múlva visszajött a szolga. — Elvitted a levelet? — Elvittem. — Oda adtad? — Kérte, de nem adtam. — Mért? — Uram, nekem Te azt mondtad: „vidd." De azt nem mondtad, hogy: „add oda". így hát elvittem, megmutattam és visszahoztam. — Elolvastattad vele legalább? — Nem. A földosúr nagyot nevetett, aztán megkérdezte: — És mondd, nem szólt neked ezért semmit? — De igen. Azt mondta: „szamár." — Kisvártatva hozzátette: — De hogy tulajdonképp kinek mondta ezt, — nekem-e, vagy Neked, — azt már nem tudom. 16