A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1957-12-08 / 49. szám
1 ku xc bfö Arabeszk a padon ... A támlán szende szirmok, lágyan ringók rajzói, pajzánul vésett kacskaringók, virágbafeslö kelyhek s szűzi bimbók . . . Míg összehajtjuk arcunk, ezt a bágyadt sápadtságot, mely egyre halaványabb, -mely rejtve őriz annyi néma vágyat, a Kelet-bűvű rózsák ránk kacagnak, s hogy meg ne sértsen hevével a vad nap, ernyőt emelnek fölébe a pacinak. Majd — hirtelen jött júniusi zápor — a fürtjeinkre pergő sziromsátor beborít — mesés menyegzői fátyol. Aztán a nyár tüzétől semmi nem véd: kigyulladt ajakünkra meztelen lép szivünk az első csókban ... — 6, az emlék azóta is a lelkem mélyén reszket, ha látom azt a szétdúlt, szírmavesztett, Ezeregyéjet alvó arabeszket.. . SIMKÖ TIBOR Csárda-puszta Jesztén innen megáll a busz két-három ház mellett — Csárdai — kiált a kalauz, de bizony a leszállásra senki se kap kedvet. Állunk peckesen, mintha állna a huszadik század a tizedik mellett, hogyha valamilyen csoda .folytán összebotlanának. Csárda! — Régen vad betyárok útszéli korcsmája, mára az idő ecsetje úgy átpingálta, hogy csak a neve maradt Csárda. Puszta lett: házak, rossz akol, düledező pajta — Olyan innen az autóból mintha most jött volna s máris szaladni akarna. Mintha szégyellné magát új Iköruszunk mellett — Csárda-puszta, betyártanyu szaladj! Otra neked adom ezt a kicsiny verset. TŐZSÉR AR PAD Soha Alvó jalun baktatok végig, fölöttem gibicei a csend, álmos falum az éjbe dűl s puha párnákon megpihen. Acélszínü kárpit a hegy, szürke szárnya óvja a falut, előttem néma, havas lében kanyarog, úszik tova az út. Csecsog a hólé, s barna színre pingálja átázott bokám, alszik a falu, csak a lábam szürcsög az undok hólében csupán. Csobban a tócsa, s apró cseppek fröccsennek szét a léptem nyomán, a kopott ködös éjszakában csak nekem nincs párnás éjszakám. Elérek a néma országútra, jobbra balra visz az útirány, megfordulok, nem mehetek túl a súros, lucskos „Cigánykapunál". — E percek már az álom percei, az ébrenlét álma az enyém megállok tétova lábbal a keresztút lucskos szegletén. Egy pillanat és megfog a falum, ragadia szívem, mely forró s tétova, a felhők susognak s ölembe hullnak; „Nem menekülhetsz innen soha"! FECSO PAl. Pásztorének Lázas égen villog az aranytál, dús kéveként ömlik az arany már szomjas földre, hóverte mezőre, jóiUatű széna lesz belőle. Zsíros réten sugarak delelnek, gömbös hasú juhokat nevelnek. Lázas égen villogó aranytál, pipacs-napom csak mindig maradnál — ha jő az ősz, akkor is ilyennek, s ha a mezők gyapjúban, pihennek: mert itt a tél — tüzontó bogyónak, fagyok közt is soha-nem-fogyónak. S lenne rétem mindig ily virágzó, s gyitmölcs-léted soha nem hiányzó, s ahogy az ég úszik a patakban, szürcsölhetném én is a szabadban mindig a fényt, gidaként szökellve, eget-földet magamhoz ölelve. S amiképpen a fürjek dalolnak a fü között, lenne a dalomnak mindig olyan kedve, s ha szövődnek pitymallat-fényei a jövönknek — pacsirtaként röppenve magasba — lenne acélsip-torkú kakasa. CSELÉNYI LÄSZLO y/fk^m^ 17
