A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-01 / 48. szám

elesz előtt a tenyér simaságú síkságbői hirtelen jókora halom emelkedik ki. Gyanakszom, hogy emberi kéz munkája lehet, s mint megtudom, a nép is kunhalomnak tartja. Ugyanilyen dombon áll a messzire látszó egykori klastrom is, amelyben ma az ország második magyar nyelvű mezőgazdasági középiskolája működik (az első Komáromban van). Bohony Ernőt keresem, ö volt éveken át a járási kultúrotthon vezetője, s így — remélem — tájékoztatni tud az itteni kultúréletről. Bohony elvtársat a fizikai szertárban találom, mert ő az iskola fizika- és kémiatanára. Éppen a hangszereket készíti elő. Délután ugyanis még gyors próbát tart a diákok zenekara, mert este fellépnek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom negyven éves évfordulójának tiszteletére rendezendő ünnepélyen. Noha az idő kevés, azért szívesen elbeszélget a messziről jött vendéggel, sőt a próbára is meginvitál, hadd lássam, mit tudnak a növendékei. Bohony Ernő jó negyvenes férfi, haja mór deres, de fekete szeméből fiatalos tetterő csillog. Minden szabadidejét a huszonnyolctagú zenekar nevelésére fordítja. Egészen különleges módszereket használ, amit a hivatásos zenepedagógusok bizony talán egy kicsit furcsállanának. Mint elmagyarázza, ide az az ország minden részéből kerülnek a növendékek, falusi fiúk és lányok, akiknek semmiféle zenei előképzettségük sincs. így aztán a kottaolvasás megtanítása is óriási nehézségekbe ütköznék, nem beszélve az elvont zeneelméletről. — Mit tehet ilyenkor az ember — mosolyog. Elő kell venni a józan paraszti észt és úgy átírni a kottát, hogy mindenki megértse. Nézze csak meg a „találmányomat" — mutat egy füzetre, amiben valami rejtélyes sorrendben az ábécé betűit látom ismétlődni. Mint kiderül, ez a leegyszerűsített „kotta". A cimbalmon, hegedűkön felragasztott színes papírdarabkák jelzik az egyes fogásokat, dúrokat. Nem is kell mást mondani, ha hamisan játszik valamelyik diák, csak hogy a „sárgát fogja, fiam!" — s máris rendben van minden. De az eredmény kétségtelenül meglepő. A szovjet himnuszt olyan szépen játsszák a fiúk, hogy hivatásos zenészeknek is becsületére válnék. Mikor aztán Kálmán Imre örökszép melódéira meg magyar és szlovák népdalokra kerül a sor, a kissé furcsa összetételű zenekar — van benne bőgő és nagydob, klarinét és tangóharmonika — olyan lelkesedéssel, olyan szívből húzza, hogy teljes mértékben igazat kell adnunk Bohony karmesternek. Itt nem az elmélet, itt az eredmény a fontos, az, hogy a diákok a zene szeretetére nevelődjenek. S járnak is a fiúk szívesen a próbákra. Kevés a szabadidejük — délelőtt előadás, délután gyakorlat a helybeli állami gazdaságban, este héttől kilencig kötelező tanulás — így hát még a tízpercekben is zenélnek. Híres is erről az iskola. Az egyik diák például azért iratkozott be ide, mert nem vették fel a pozsonyi konzervatóriumba. Anekdotának számit az az eset is, amikor egy helmeci cigányasszony azzal hozta el a csemetéjét, hogy szeretné beadni a „leleszi mezőgazdasági zeneiskolában". Bohony elvtárs felesége a műkedvelő színjátszókkal foglalkozik. Igen jók a tapasztalatai nemcsak az iskolás ifjúsággal, de a falubeliekkel is. Kifogásolja, hogy kevés a mai problémákkal foglalkozó magyar darab. — A kosztümösökkel már megjártuk — meséli. — Talán még 1953-ban történt, hogy egy ízben Kisfaludy Fösvényét tanultuk be. Nagy gondot fordítottunk a szövegre, s szerettünk volna megfelelő kosztümöket is kapni. Irtunk az Osvetónak Turócszentmártonba, annak van jelmezkölcsönzője. Pontosan megírtuk, hogy milyen ruhákra, csizmákra van szükségünk, hogy a darab egy múlt század eleji magyar faluban játszódik. Hát nagy volt a megrökönyödésünk, amikor az előadás délutánján megjöttek a kosztümök — Moliére Fösvényéhez. — Elhalasztották az előadást? — Dehogy halasztottuk. Eljátszottuk azokban a ruhákban. Ügy is sikerünk volt... Bizony nagy kár, hogy nincs a Csemadoknak jelmezkölcsönzője. Hiszen majd minden magyar lakosságú községben, városban működik színjátszó csoport, s ezeknek ugyanúgy nincs hova fordulniok, akárcsak nekünk, hacsak maguk nem varrják meg az egyszerű kosztümöket. Éppen a tánccsoport próbáját nézem végig, amikor megérkezik Könözsy István igazgató. Mindjárt az iskola dolgaira, problémáira terelődik a szó. Megtudom, hogy 105 növendéke van a leleszi mezőgazdasági középiskolának, vagy ahogy hivatalosan hívjók, technikumnak, ezek közül 14 leány. Már két évfolyam érettségizett. — .Jellemző, hogy milyen nagy a becsülete ma már a szövetkezeteknek: a végzett növendékek legnagyobb része az EFSZ-eknél kíván agronómusi tisztséget betölteni. — Hogyan vesznek részt az iskolán kívüli népnevelésben? — Négy téli szövetkezeti munkaiskolát vezetünk a bodrogközi járásban, hármat pedig a nagyka,posiban. Azonkívül tizenkét téli mezőgazdasági iskolában foglalkozunk a nyolcéves iskolát végzett fiatalsággal. Védnökséget vállaltunk a leleszi, radi, körtvélyesi szövetkezet fölött. Ezeknek segítünk az irányításban, a tervek kidolgozásában. — Mik a személyes tapasztalatai a nép-Az egykori kolostor — ma iskola <o%c\ bk müvelés terén, igazgató elvtárs? Van megfelelő érdeklődés a munkájuk iránt? — Az mindig az előadótól függ. Én nem szeretem a tudálékoskodó, oktató hangú előadásokat. Egy alkalommal például a meghirdetett előadásra csak öt ember jött el. Leültem velük és cigaretta mellett elbeszélgettünk. így alakul ki ugyanis legjobban a baráti légkör, s amellett megtudom, hogy mi érdekli leginkább az embereket. A kővetkező előadáson már tizenhatan, a rákövetkezőn pedig harmincan jelentek meg. El is beszélgettünk úgy éjjeli egy óráig. — Van az iskolának gazdasága? — Sajnos nincs, s ez az egyik legnagyobb fájdalmunk. — S van valami remény a javulásra ezen a téren? — A távlati tervek szerint — de ez csak 1960 után valósulhatna meg — mi átkerülnénk Perbenyikre, az ottani kastélyba, amely jóval modernebb ennél az ódon, csak műemlék értékű kolostornál. Ott lenne az internátusunk, az iskola teljesen új épületet kapna s egy 260 hektáros gazdaságot. Perbenyiken jelenleg a magyar és a szlovák tizenegy éves iskola három felső évfolyama van elhelyezve, ezek átkerülnének Helmecre. Közben jócskán elmúlt az idő, besötétedett. Az égen kigyúltak a csillagok. Elindulok az autóbuszmegálló felé. A távolból zenefoszlányt hoz felém az enyhe, későőszi szellő; A főutcán hosszú emberkígyő gyűrűzik, lampionjaik imbolyognak a szélben. Az ősi kolostor körül színes rakéták sziporkáznak, s homlokzatáról messzire ragyog a vörös csillag ... Lelesz ünnepel. Tarjáni Andor