A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-27 / 43. szám

KATO NATŐRTFMET SOHIN FETHFSCU_ Olyan a foglalkozásom, hogy folyton az országot járom. Egyik faluból a másikba, egyik városból a másikba vezet az utam s így majdnem olyan jöl ismerem a vidéket, mint magát a fővárost. Utazások alkalmával sok emberrel találkoztam. Lehet, hogy szentimentális természetű vagyok s ezért néha talán nevetséges is. Tény az, hogy valahányszor olyan emberrel találkozom, akihez közös emlékek fűznek, nem szégyellem kimutatni örömömet, hoszszasan szorongatni a kezét, szeretettel megölelni, sőt a nyílt utcán meg is csókolni az illetőt. Ezzel persze még nem merült ki a találkozás öröme. Gyakran mesélni kezdünk egymásnak ... így történt ez legutóbb is, %mikor Kolozsvárott jártam. Felkerestem a nagy erdélyi város egyik üzemét, s itt az egyik részlegen, egyszerre szemben találtam magam egyik régi katonatársammal. Rögtön felismertem és úgy szólítottam meg, ahogy az egységnél volt használatos: — Avisalon szakaszvezető! Megtudtam, hogy a szakaszvezető azóta mérnök lett és ebben a gyárban dolgozik. — Tudod-e. hogy Szabó is itt van? Itt bizony! б is mérnök. Együtt dolgozunk. Be kell vallanom, -hogy azon a napon megfeledkeztem munkámról. Meg én. Amikor megebédeltünk, azon vettem észre magam, hogy kényelmeesn ülök az egyik belvárosi vendéglő párnázott díványán, előttem egy pohár borral, és Avisalonnal, ímeg Szabóval együtt javában gömbölyítjük a visszaemlékezés fonalát. — Emlékszel még a versengésünkre? — Hát a támadásunkra emlékszel-e? Hát hogyne emlékeznék! Valójában mindezek a kérdések — egy és ugyanazon esemény köré fonódtak, amely jól bevésődött emlékezetembe. .... 1949-ben történt. Már második éve szolgáltam. Mindhárman tizedesek voltunk, ők ketten, Szabó és Avisalon rajparancsnokok, jómagam a szakasz agitátora. Azon az őszön gyűléseket tartottunk valamennyi fiatalabb katonával és megalakítottuk az egység IMSZ-szervezetét. Az egyik ilyen alakuló gyűlésen jöttem rá valamire, aminek a fontosságára mindaddig nem gondoltam. Azok között, akiket szervezetünkben bürőtagnak javasoltak, volt Avisalon és Szabó is. Már nem tudom, ki javasolta Szabót, de emlékszem, hogy Avisalon felállt és hevesen ellenezte a javaslatot. S arra is jól emlékszem, hogy más, kétesértékü érvek között Avisalon ezt is felhozta: — Hogyan is választhatnánk meg? Hiszen imég románul sem beszél jól! Nem találnánk magunk között senki jobbat Szabónál? Szabó rákvörös lett. A teremben mozgolódás támadt. Az egyséegs parancsnokának politikai helyettese, aki részt vett a gyűlésen, rögtön ráfelelt, hogy az IMSZ a romániai dolgozó ifjúság forradalmi szervezete és tagjai bármilyen, nemzetiség fiai lehetnek. Az eredmény az volt, hogy Avisalon azzal az ürüggyel, bogt nem ért hozzá és amúgy is sok a munkája, kitért az elöl. hogy beválasszák a büróba, amelynek Szabó is tagja lett. Avisalon k'rohanása akkor rossz benyo-18 mást tett rám és sok tekintetben felnyitotta a szemem. Űj fényben láttam Avisalon életének számos mozzanatát, sok kijelentését és cselekedetét, amelynek mindaddig nem tűntek fel nekem. Egy esetben, a többiek mulatásgára utánozni próbálta Szabó nehézkes, helytelen beszédmódját, rosszul kiejtett szavait. Amikor a gyűlés, után mindezekre viszszaemlékeztem, előző dolgok is jutottak az eszembe. Egy lőgyakorlaton Avisalon volt a találatjelző, Szabó, miután kilőtte töltényeit, engedélyt kért a szakaszparancsnoktól, hogy maga ellenőrizze az eredményt. A parancsnok ezt nem engedte meg, mert zavarta volna a többi lövészt és éppen azért küldték Avisalont a céltáblák közelében lévő árokba, hogy jelezze az eredményeket és leragassza a golyók ütött lyukakat. Avisalon volt tehát az, aki Szabó eredményeit is jelezte, a parancsnok pedig feljegyezte: „Szabó 20 pont 60 lehetségesből. Nem teljesítette a feladatot." Szabó a következő vasárnapon laktanyafogságot kapott. Még ez sem tűnt fel nekem, noha tudtam, hogy Szabó kitűnő lövész. Később sem vettem észre semmit, amikor a szakaszban versenyféiét rendeztünk. Néhányszor mégis megpróbáltam vele beszélni, de ő összeráncolta homlokát és hallgatott vagy tréfára terelte a beszédet. De most, a szervezet alakuló gyűlése után elhatároztam, hogy nem hagyom békében Avisalont, mío nem beszélek vele nyíltan és nem győzöm meg róla, hogy téved.... Hamarosan alkalom is kínálkozott erre. Valamelyik nap Szabó Jóska levelet kapott hazulról és egy értesítést, hogy csomagja van a postán. Aznap este nagy zsivaj keletkezett a hálóteremben. Jóska délután kiváltotta a csomagját, kicsomagolta és éppen két nagy házikenyeret, néhány jő darab erdélyi szalonnát s vagy húsz fej fokhagymát rendezett el kis katónaládájában. Avisalon meglátta és odament hozzá: — S nekünk nam adsz semmit? Kaptál szalonnát és kenyeret s nem adsz nekünk is belőle mind megtartod magádnak? Jóska egy darab szalonnával a kezében, kissé habozva nézte. Avisalon kirántotta a kezéből a szalonnát és rágni kezdte. Jóska nekiment, hogy elvegye tőle, de Avisalon futásnak eredt. Jóska utána rohant, egy harmadik pedig, Avisalon barátja, felkapta Szabó ládáját és kiszaladt vele a hálóteremből. Hamarosan megértettem, hogy itt nem a katonák köj£ oly gyakori tréfáról vagy bosszantásról van szó. Avisalon addigi cselekedeteit és beszédeit külön-külön véve egyébként tréfának, bosszantásnak vagy személyes jellegű nézeteltérésnek is lehetett tekinteni. Minthogy azonban ezek a bosszantások megismétlődtek, de főképp az IMSZ-gyűlésen történt kirohanása után már nem tekinthettem ilyennek. Valójában egész sor, s egyáltalán nem véletlen rosszindulatú tettről volt sző. Amikor Avisalon mellettem elhaladt, megfogtam és nem engedtem el, amíg Szabó oda nem ért. — Nem szégyelled magad — kérdeztem Avisalontól. — Ő nem olyan katona mint te? Nem vagytok valamennyien bajtársak itt? A hálóteremben egyszerre csend támadt. Szabó kiragadta Avisalon kezéből a szalonnát. Avisalon előbb nem tudta, mitévő legyen, de hamarosan összeszedte magát és dühösen rám förmedt: — Mit akarsz te.? — Hogyhogy mit akarok? Azt akarom, hogy elvtársiasan, katonásan viselkedj — mondtam mérgesen. Ez katonaság, néphadsereg ?! Mi a hazát védjük, te, Szabó, mi valamennyien. Hát nem szégyelled magad? Avisalon elsápadt, azután a dühtől arcába szökött a vér. A hálótérén)ben néma csend uralkodott, mindenki feszülten figyelt. — Értem, kinek az embere vagy — folytattam. — De eltévesztetted a házszámot! — Mit vádaskodsz? — ugrott nekem Avisalon. — Kinek az embere vagyok? — A bojároké meg a grófoké! Mert te őket véded! Szabónak s nekem nem vßgy testvére. Nem érzel együtt azokkal, akikkel együtt szenvedtél. — Én-e? pattant fel Avisalon. — Az istenit az anyjuknak! Hát mi közöm hozzá? Hát az urakhoz tartozom én? Se hozzájuk, se ehhez! — Hát hozzá miért nem? Talán mert magyar? — eresztettem én is lejjebb a hangom. — Igen. Azért, mert magyar és mert nem mondhat igazat, hogy úgy szereti ezt az, országot, mint én. Ezzel mérgesen elment. Én ís dühös voltam. Azótjdl jobban megbarátkozta|m Avisalonnal és annyira összemelegedtünk, högy nemsokára érdekes dolgokat mondott el nekem. Olyan dolgokat, amiket azelőtt nem tudtam. Avisalon apa nélkül nőtt fel. Apiát egy kocsmai verekedésben egy magyar csendőr leszúrta. Az édesanyja minden vasárnap gyertyát gyújtott az elhunyt lelki üdvéért és a szentképek előtt térdepelve imádkozott, hogy az isten sose adjon nyugtct férje gyilkosának. Minden imájában azért könyörgött, hogy a gyermek nőjön minél hamarább nagyra, hogy bosszút álljon érte. Avisalon ebben a légkörben, nevelkedett. Nem csoda, ha így gondolkodott. Ha nem is váltotta be az anyja szentképek