A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-27 / 43. szám

// о, sít verse Őszi szonett Csodálkozó szemem csak nézd, nézd, tökéletes ez őszi kép, és szórd színei teljességét fényenként a lelkembe szét. Szellő nyomán az őszi ének felsír a lomb és gallyakon; dalált a zizzenő levélnek fogd fel fülem és óvd nagyon. Száz árnyú színek, zsongó hangok emlékké szépülten maradtok, lelkem ктЮют rejtekül; a dér s a fagy nem jut hozzátok, és tél múltával új formátok majd a tavasszal egyesül. ZALA JÓZSEF Őszi határban A lángoló nyár szügyébe szúrtam kifent, éles tőröm, és ime már holtan fekszik — csak múló emlékét őrzöm. Mint pipázó, vén ember sárga fogai: fénylenek a zizzenő kórók között az érett tengeri szemek. Búsul a gyönge lóhere, nem zümmögnek rajta méhek, villásfarkú parti fecskék is tegnap már útra kéltek. A nyár ízes gyümölcsével nyikorgó szekerek jönnek, kip-kop peregnek a szürke felhőkből, az őszi könnyek. TÖRÖK ELEMÉR A falevélhez, mely a tollamra hullott Hervadt követ, halk, szőkén lebbenő te, ki gyászról adsz hírt, méla elmúlásról, mondd, mért nem érted el nyugalmad t máshol s miért idézed elém újból szőke fürtjeit elhagyott mátkámnak ? ... Nézd, a szívem mily könnyes, amint megérint e felajzott emlék. Lám a fák is szinte így sírhattak tavasz felé: a mézga kemény kérgükre csordult... De nem, ó, nem: az örömkönny volt — ez mostan a bánat csorgása. — Baljós, reményüzö ómen, eredj alább, ne tartsd fel víg pennámat. Hisz' röpke négy-öt hónap s fádon ismét levél nő. Es — akad tán mátka is még ... SIMKÖ TIBOR ős? Érett szépasszony. Pirospozsgás. Kacag. Langy szőkesége nyári dús kalász. Mért hívják mégis ősznek? Tarka nász pironkodik lágy fátylai alatt. A sarki árus forró gesztenyét kínál. Hajamba kap a szél. Vajon, ha majd ezüsttel szór be az idő, az Ösz láttára szemem behunyom? Ne csúfoljátok Ősznek. Nem szabad. Mért mondjátok így: vénasszony nyara? Keble ropogós alma s bort kínál tüzesre érett csókos ajaka. Ma láttam őt a Mihálykapu mellett. Megcsodálta a Nepomuki szent s a zörgőágú diófáról tépett levélen halk mosollyal átizent a tüzes oltó délceg Flóriánnak. Összemosolygott mindkét kőszobor s a szőke asszony zörgő lombra lépve tovasuhant. A vén kökénybokor falum határán féltékenyen remeg. Pár vetkező nyír álma nyugtalan, mert féltenek a kacér ösz szemétől. Rám minden ágnak, lombnak gondja van. Pedig, pedig ... Ha tudnák, hogy szívem... ha sejtenék, hogy... Pszt! Halkan. Talán elérem még az aranyhajú asszonyt. Késő. Csak árnya ring a ház falán. FARKAS JENŐ előtt elrebegett könyörgését, az annak köszönhető, hogy az 1945 óta eltelt négy év alatt más szelek is fújtak és sok új dolgot hallott a fiú. De a gyűlölet, ha halványabban is, tovább élt szivében. De akármennyi új dolgot hallott és látott az utóbbi évek során, semmi sem tudta meggyőzni arről, hogy a magyarok is szerethetik ezt az országot, hogy ők is testvérei lehetnek az elnyomottaknak, akármelyik néphez is tartozzanak azok. Még sokat beszélgettünk. Avisalon nagyokat hallgatott. Már jóformán elvesztettem a türelmemet Avisalon csökönyössége miatt. Egy esemény azonban kisegített a bajbői, és azután nem volt többé szükség se szavakra, sem egyébre. Egy februári éjszaka történt. Avisalon volt az ügyeletes tizedes. Szabó őrségben volt a hármas számú őrhelyen. Ez a pont esett legtávolabb az őrszobátől és közvetlenül , az egység benzinraktára mellett volt. Éppen felébredtem, mert rajtam volt az örségállás sora, amikor messziről egy őrszem elfojtott kiáltása hallatszott az éjszakában. Még egy felszólítás, azután ismét egy, maid eldördült a lövés, A lövés után géppisztoly-sorozat szakította meg az éjszaka csendjét. A riadó közepette egyszerre megszólalt a telefon. Miközben a katonák mint a szélvész rohantak ki az ajtón, Avisalon idegesen fel -kapta a hallgatót. — Ki az? Megtámadtak? Megsebesültél? Igen! Jövök! Elkaptam egy pillantását. Vonásai valósággal eltorzultak. A hármas számú őrhely irányából ismét géppisztolyropogás hallatszott. Fél óra múlva elfogták a gazembereket, akik a benzlnraktárt akarták a levegőbe röpíteni. Szabónak, noha megsebesült, lövéseivel sikerült távoltartania őket. Amikor kigomboltam Szabó véráztatta köpenyét és zubbonyát, Avisalon arcén két kövér könnycseppet láttam véqiggördülni, hatalmas, bütykös kezeivel pedig esetlenül simogatta sebejült bajtársának arcát. Láttam, hogy mélyen meg van rendülve, és hogv nincs többé szükség szavakra. Megértette. Szabónak a hazáért kiontott vére elmosta az eaykori vérnek az emlékét és kiváltotta belőle a testvériség érzését. * » *... Érthető, hogy amikor balról Avisalonnal, jobbról Jóskával ezekről a dolgodról beszélgettünk, két-háromszor is kiürült a borosüveg, amelyből szapora koccintgatások közepette ittunk barátságunkra és további sikereinkre. 19