A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1957-10-27 / 43. szám
ÍM vlzimaraton részvevői a Hernád л|Ж felső folyása mellett elterülő réten IjTM táboroztak. Még hét óra sem lehetett, mikor gépkocsink a rögtönzött sátortáborban lefékezett. A színes melegítőkbe öltözött versenyzők már talpon voltak. Egyesek csónakjuk felszerelését ellenőrizték a parton, mások valóságos haditanácsot tartottak, széles taglejtések közepette taktikai tervüket vitatták meg. Ahogy a nagy útra készülődő sportolók között bolyongtam és beszédfoszlányokbői igyekeztem képet alkotni az általános hangulatról, egy nem mindennapi testalkatú férfi ötlött a szemembe. A közel kétméteres, magas homlokú emberóriás az egyik csónak melett tett-vett. Olyan magabiztosság sugárzott minden mozdulatából, amely szinte lenyűgözően hatott. Megálltam és feszülten figyeltem izmainak játékát. Melette vagy ötéves, göndör fiúcska botladozott. Felbolydult bennem valami és azt súgta: Íme, egy ember, aki győzni fog. — Ki indul a 20-as rajtszámmal? — fordultam az egyik rendezőhöz. — Kotarik Károly — hangzott a válasz, majd kisvártatva hozzátette: — legjobb versenyzőink egyike, ma is első lehet, ha csak... — a mondatot már nem volt ideje befejezni, mert elhívta egy versenyző, akinek az evezője keveredett el. Alighogy eligazította dolgát, harsant a főbíró rajthoz szólító sípja. Még egy ideig motoszkált fejemben a befejezetlen mondat, de tűnődésre nem volt idő, mert kezdődött a nagy viadal. Egyperces Időközökben vízre szálltak az ötvenkilométeres túra indulói. Az én emberem is — mert magamban már Így neveztem — sorra került. Erőteljes evezőcsapásokkal hamarosan eltűnt a kisszámú nézősereg szeme elől. Utolsónak a ladikok mondtak búcsút a tábornak, melyet közben fürge kezek szédszedtek, s hogy volt, arról csak a letaposott rét és a tábortűz üszkös maradványai árulkodtak. Körülnéztem a Tudor után, melyen idefelé utaztam. De annak bizony bottal üthettem a nyomát. Bosszantott, hogy nem vártak meg, mert Igy valamelyik teherautóra kell ráfanyalodnom, melyek motorai útrakészen zúgtak. — Jöjjön, bácsi, indulunk — csilingelt felém egy cérnavékony hang az egyik autő tetejéről. Habozás nélkül nekiiramodtam és felkapaszkodtam. Mikor kifújtam magam, meglepetve állapítottam meg, hogy az én emberem kisfia volt a kedves Invitáló. Kívüle még két gyerkőc kuncsorgott a kocsin, amely hatalmas porfelhőt felkavarva már indult is. A súlyos alkotmány nagyokat zökkent a dimbes-dombos talajon, hol ide, hol oda tántorogtunk. Kis útitársam az egyik kanyarban hozzámrepült, belépcsimpászkodott és nálam is maradt. Egyszer csak megszólalt. — Látta az apukámat? ő is versenyez — kezdte csillogó szemmel. — Biztosan első lesz. — Olyan biztos vagy benne? — fordultam felé kételkedve. — Hát persze, ö mindig első — csengett büszkén a hangja. Változtattam a témán. ~ És anyukád nem jött el? — Kassán vár bennünket a célban. Nekem megengedte, hogy eljöjjek apukával. Én fogom lelkesíteni, hogy gyorsabban evezzen. — Hát mi nem utazunk egyenesen Kassára? — képedtem el. — Hát a bácsi nem tudja? Mi vagyunk az utolsó autó, akik felszedjük a sérült csónakokat. Nem mondhatnám, hogy megörültem ennek a váratlan fordulatnak, de mivel magamon kívül mást nem okolhattam, belenyugodtam. Megtehettünk már vagy tiz kilométert, Ami az eredménylistából kimaradt amikor a gépkocsivezető hirtelen fékezett. A viz fölé hajló bokrok közül fehéringes fiatalok integettek felénk. Az első hajótöröttek. A kocsink kabinjából kiszálló férfiban reggeli tájékoztatómat ismertem fel. Odasietett a fiúkhoz, és már cipelték is a ladikot. Fenekén hatalmas lék tátongott. Felrakták, s felkerült a kocsira a kárvallott legénység is. Ettől kezdve mind gyakrabban álltunk le, hol ragasztóval láttuk el a pórul járt evezősöket, hol a hasznavehetetlen csónakokat vettük fel. Az egyik megálló után Ismerősöm mellém keveredett. — Egy héttel ezelőtt még sokkal könynyebb lett volna a versenyzők dolga. Az utóbbi napokban fél métert apadt a Hernád — magyarázta. — Kocsink megtelt, senkit sem vehetünk fel. Megyünk Kassára, a többiekért visszajövünk délután. Az országút jó darabig a Hernád partján vezetett. Egyre-másra hagytuk magunk mögött az elszigetelten küzdő versenyzőket. Előttünk valaki integetett. Mellé hajtottunk. — Apuka, apuka! — lelkendezett a kisfiú. Kézzel-lábbal hadonászott, majd kiesett a kocsi oldalán. Valamennyien leugrottunk és a vízhez tódultunk. Valóban az én emberem volt — de milyen más mint reggel. Szomorúan meregette a vizet csónakjából egy konzervdobozzal. Magabiztosságának se hire, se hamva. Eltűnt, akár a reggeli köd. Olyan megtört arccal fordult felénk, mint egy bukásra álló diák. — Olyan a dereglyém, akár a szita. A leukoplaszt is elfogyott. Felpakolhatnátok engem is. A zsolnai versenyzőnek legalább tíz percnyi előnye van. — Tíz perc nem a világ — buzdította a rendező. — Leukoplasztot adunk, Kassáig még behozhatod a zsolnait. Kotárik átvette a csomagot és lemondóan legyintett. Kisfia aggódva nézte komor arcát, s mikor újból elfoglaltuk helyünket az autó tetején, kisikoltott torkán a szó. — Tempó apuka, tempó apuka! Néhány perc múlva Ismerősöm hozzám fordult. — Reggel nem jutottam hozzá, hogy befejezzem beszélgetésünket. Kotarik nagyszerűen versenyez, amíg minden simán megy. Ha magasabb lenne a víz, már az élen száguldana. De Így — hisz látta. Nem tud szívvel-lélekkel harcolni, az akadály előtt meghátrál. Ezért vagy első — vagy feladja. Kötve hiszem, hogy a mai versenyt befejezi. •Egyetértően bólintottam. — Nem igaz, Apukának van szive. És igenis befejezi a versenyt, befejezi, befejezi — kiáltozta pirosló arccal a kisfiú, aki fültanúja volt beszélgetésünknek, és aprő lábacskájával nagyokat dobbantott. Csitítgattuk. Hamarosan megbékült. Csak éppen felmondta a velem való barátságot. Behúzódott a szegletbe és durcásan hallgatott. Skodánk nagy sebességgel robogott Kassa felé. A balszerencse azonban nyomunkba szegődött. Egy hidat, mely nem bírta volna el a megterhelést, meg kellett kerülnünk. Csaknem húsz percet veszítettünk. Istentelenül göröngyös dűlőúton hajtottunk, lépésben, hogy a rázódástől a csónakokat, ahogy lehet, megkíméljük. Delet harangoztak, amikor a város peremére értünk. A Hernádon a ladikok hajráztak, ami azt jelentette, hogy a verseny vége felé közeleg. A cél környékén hatalmas tömeg ácsorgott. Kocsink még mozgásban volt, de türelmetlen kis útitársunk már nem fért a bőrébe, — Apuka, apuka! — Itt vagyok. A hang tulajdonosa leemelte a kisfiút, karjára vette és folytatta beszélgetését a mellette állő törékeny asszonykával. — ... a verseny felében kutyául éreztem magam. Add fel — súgta bennem valami. Akkor találkoztam ezzel a kis mihasznával — mosolygott rá a karján ülő szőkeségre. — Aztán, magam sem tudom, hogyan, megembereltem magam és egyszerre úgy ment minden, mint a karikacsapás. Ha hamarabb nyitom meg a hajrát... láttad, néhány méterre faragtam le a zsolnai fiú előnyét. A fiú szinte itta apja szavát . — Ugye, apuka, máskor is elviszel a versenyre. — El, kisfiam, minden versenyre eljössz. Az\ apró kék szemekből dalolt, muzsikált a boldogság s a puha ajkak csőkot cuppantottak az apa izzadtságcseppektől gyöngyöző homlokára. MARTON JŐZSEF 17