A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1957-09-22 / 38. szám
gidres-godrös országúton döcög az Zólyomból hazatérő munkások és a kovácsfalvi fürdőbe igyekvők rázatják magukat a nagyokat zökkenő alkalmatosságon. A nyárutói nap pazarul ontja fényét a széles völgyre s a kétoldalt emelkedő enyhe lejtésű hegyekre, sötétzöld fenyvesekre. Az autóbusz a fürdő előtt leteszi utolsó utasait is, s egyszerre olyan csend vesz körül, mintha minden élet megszűnt volna a természet ölén. Pedig alig tizenhárom éve fegyverzajtól visszhangzottak a hegyek, a halál járt erre, hogy élvegye az emberek békéjét, nyugalmát, életét... Ma már nyoma sincs az akkori partizán-harcoknak, de az emberek még nem felejtettek, emlékeznek... A fürdőépület mögött keskeny ösvény kanyarog fel a domboldalba, ahol egy forduló mögött feltűnik utunk célja, a juhásztanya. Már messziről idelátszik a legeiészó nyáj s a juhász az elmaradhatatlan pulival. Minden csendes, csak a kolompszót s a távoli kutyaugatást hozza el az enyhe, de már hűvössé váló szellő. A számadót a kalyibdban találjuk, éppen gomolyát készít. Leemeli a tűzről a jókora kondért s a vászonzacskóba szedett sűrű aludttejet csöpögteti le. A beszélgetés egy kicsit nehezen Indul, hiába, első a munka, csak ennek befejeztével invitál minket is beljebb és telepszik le a lócára. A kalyiba belsejében az első, ami feltűnik, az egyik falra akasztott jónéhány művészi faragvány. Van itt a megszólalásig élethű özfejen kívül — mely villanykörtét tart a szájában — pásztorbot és furulya, de legtöbb a díszes facsupor-nyél. Ezeken népmese-motívumok váltakoznak a havasi ember életéből vett jelenetekkel. Itt egy fürge mókust látni nagy, lombos farkával, amott egy sárkányt „megnyergelő" pásztort, az egyiken kakastollas, feltűzött szuronyos csendörök kísérnek szegénylegényt, a másikon juhot fej a bacsó, egy harmadikon meg medvével birkózik a pásztor. Nem csoda, ha először is ezekre a dolgokra terelődik a szó. Sanitrár János szerényen, de azért észrevehető büszkeséggel mutogatja végig mesteri faragványait, s mikor látja, hogy milyen megbecsüléssel viseltetem művészete iránt, előbbi tartózkodása is feloldódik. Csakhamar egy fiaskó kisüsti mézespálinka is előkerül, a mama szalonnát és kenyeret hoz, s most már vidám falatozás és poharazgatás közben indul meg a beszélgetés. Kiderül, hogy már régebben foalalkozik fafaragással. Á Népművészeti Központ is felfedezte, több dolgát Pozsonyban is kiállították. Művészetét nem tanulta senkitől, csak úgy a hosszú téli esték unalma adta kezébe a kést, s kezdett el faragni. Juhászember, hagyomány a családban a mesterség, most apja meg fivére a bojtár, ők legeltetik a helybeli szövetkezet juhait. Nem állhatom meg, hogy ne kérjek valamit emlékbe, szeretnék valami facsuprot vásárolni a bacsótól. Szabadkozik, hogy most nem adhat. Amije van, az neki kell, dísznek a kalyibába. Most nem farag, fonto sabb a dolga: házat épít. De jöjjetek el egy év múlva, addigra lesz eladó dísztárgy. Sajnálom, hogy nem vihetek haza semmit emlékül, dehát, be kell látnom: a ház fontosabb. Meg is mutatja, itt van a szomszédban, a Trebula-tanyän. Szép nagy épület, városi háznak is beülene, pedig csak egy szövetkezeti számadó juhász otthona. Meg is kérdezem, mennyit keres. — Norma szerint, — válaszolja. — Tizennyolc kiló gomolyát kell leadnom juhonként meg két kiló gyapjút, azonkívül a bárányok kilencven százalékát felnevelnem. Ha többet teljesítek, különjutalmat kapok. Felmegyek évente úgy huszonnégyezer ko-Amíg a zsendice lecsöpög, jut idö egy kis faragásra is Készül a gomoly a Szárad a gomolya ztanyán rónára, — ehhez jön még a természetbeni járandóság. — Hová szalUtják a sajtot? — Szalatnára viszik, a juhtúró-üzembe. Hetenként jönnek érte, így mindig frisset kapnak. . — Mennyi a heti „termelés"? — A nyári hónapokban heti két mázsát, később egy mázsát adok le. — Hány juhot tartanak? — Most kétszáztizenöt van, meg a kicsinyek. A távolban valami lövés csattan, erről megint eszembe jut a partizánháború. Meg is kérdezem a bacsót, részt vett-e benne? — Már hogyne vettem volna, mikor itt mindenki partizán volt. El is fogtak a németek s vittek magukkal. — Itt megáll s szelíd szóval kiküldi édesanyját, hogy ne izgassa fel a gyengeszívü öregasszonyt férfi fülnek is megrázó élményei elmondásával. A néni kelletlenül kimegy, s ekkor a juhász elmeséli kalandjait. Kovácsfaluban volt a partizánok egyik főhadiszállása. Mikor a németek kifüstölték a tanyájukat, az emberek az erdőkbe menekültek. Sanitrár János hazalopódzott, de német katonákkal találkozott, s csak az utolsó pillanatban tudta géppisztolyát a kútba dobni. Így is felkeltette az ellenség gyanúját, elfogták, kínozták, vallatták, s mikor semmit sem tudtak kiszedni belőle, a legnagyobb februári hidegekben, hóban, fagyban, anélkül, hogy aggódó családjától elbúcsúzhatott s meleg ruhát vehetett volna, elhajtották. Egészen Handlováig vitték, ott sikerült megszöknie egy barátjával, akit azonban menekülés közben agyonlőttek. Ö maga partizánokra talált, miután napokig kóborolt étlen-szomjan a hegyekben, s azokkal maradt a felszabadulásig. Még egy ideig nemzetőr volt Privigyén, aztán került haza a családjához, amely már el is siratta. Olyan egyszerűen adja elö történetét, mintha csak arról beszélne, hogy xxilamelyik juha elkóborolt. Nincs már benne gyűlölet, az idő, a szabadság s a béke évei elmosták az emlékek kellemetlen ízét. Csak akkor forrósodik át a hangja, amikor első elemista fiáról beszél. Jól tanul a gyerek, s kitűnően rajzol. Szeretné, ha többre vinné, mint az apja. S ehhez, béke kell, nyugalom — mondja. Tarjáni Andor Népmese-motívum: a pásztor meg a sárkány
