A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-22 / 38. szám

Egy kőbe ágyazott tűzhelyből füst szivárgott. A tűz mellett, földrehányt szarvasbőrön mozdulatlan alak gugyorgott. Gubancos, csepü haja vállát verte. Beesett, hamuszín arcán torzonborz szakáll. Szeme rebbenéstelen meredt a füstbe. Különös, borzongató szeme volt. Savószínű, átható, mint a kígyóké. Öltözéke piszkos daróc, lábán háncsbocskor. A Lovasok feltorlódtak. Tekintetük kíváncsian fürkészte a vén remetét. — Esméred ? — kérdezte a -főkapitány a rókaképűtől. — Esmérem: Gáspár barát. Klastrom -béli .szerzetes volt Szent Kereszten. De összecimborált a gonosszal, aki megajándékozá rontó hatalommal. A klastrombéliek kiátkozták, s vesszővel verték el a szent falak alól. Ide menekült. Itt él azóta vadbogyón, madártojáson. Rebesgetik, — fogta halkabbra hangját, — hogy a barlangban csintalankodik a pokolbéliekkel. ' A főkapitány akaratlanul is megborzongott. Szemét le nem vette volna a görnyedő alakról. De az rájuk sem hederített, csak bámult a tűzbe. — A jövendőt is ki tudja fürkészni — sugdolózott a rókaképü. — S látja azt is, ami a hegyeken túl vagycn. . — Tán még Zólyom várába is ellát? — kérdezte váratlanul a főkapitány. — Oda is. — Hírét adná hitvesemnek? — Hatalma vagyon rá, uram. — Akkor parancsolj rá, hogy megcselekedje. A csatlós lehuppant a nyeregből és a remetéhez lépett. — Adjon Isten békességet, Gáspár barát. — Mindnyájunknak, — mormolta a remete. — Balassi főkapitány urunknak parancsolatját hozom. — A föld szellemét szolgálom, öt csak kérni lehet — felelte egykedvűen a remete. — Akkor hát kérünk benneteket — csavarta ravaszul a szót a rókaképü. Eközben a vitézek leugráltak a lóról s a tüz köré gyűltek. . — Mit óhajtasz, jó uram? — pillantott Zólyom főkapitányára a barát. — Hitvesemről beszélj! Él-e, hal-e? Világra hozta-e gyermekét? — szólt izgatottan a főkapitány. A remete behunyta szemét, s néhány pillanatig mozdulatlanná merevedett. Majd megmozdította karját s rongyai közül bőrzacskót vont elő. Barna port szórt a tenyerébe és a parázsba vetette. Sírni, sziszegni kezdett a tüz. sűrű, szürke füstgomoly szállt a lombokra. — Földnek erős szelleme, kísérts meg! Hü szolgád szólít, adj világosságot vak lelkének. A füst egyre vadabbul gomolygott. A vitézek könnyes szemmel krákogtak. A remete háromszor ismételte a varázsszavakat. Aztán szétcsapta karját. Révülten meredt a füstbe. Hang 1a mintha mély kútból csendült volna. — Uram, asszonyod megmutatkozik. Orcája mint a szűzi hó, fejér. Szeme a meszcziséget kémleli. Téged vár, téged eped. Baiassi Jáncs türelmetlenül toppantott. — Nyeregbe, vitézök! — Várj! — szólt rá a barát. — A föld szelleme kegyes ma veled. Megmutatja fiad életét. — Fiam életét? — csodálkozott a főkapitány. — Igen. A föld szellemének akaratából figyermekkel áldatol. Megint előkotorta bőrzacskóját s marok port vetett a lángba. Sűrű füst kavargott felfelé. A barát meredt szemmel mormogott: — Fürge figyermek ugrándozik aranyos teremben. Orcája kedves, szeme üszök. A te fiad. A füst mindent eltakar. De várj csak... Sík mező tárul elibém. Zabföld. Pórok aratnak mindenütt.' Legény fiad is köztük vagyon. Pórmenyecskét szorít. Nevetgélnek, énekelnek. Virágéneket. Köd borult rájuk. Elnyele mindent. Elhallgatott néhány pillanatra s megtörölte verejtékező homlokát. Félarca rángatózni kezdett s majdnem érthetetlenül mormolta: — Hatalmas teremben ezer gyertya vakít. Alabástrom testű dámák forgolódnak mindenütt. Hercegek, gráfok ugrándoznak — nagy vígalomban. Ott... ott vagyon a király is, királyné is. Most eláll a zene. Daliát kapnak körbe a dámák. Cifrázott subában vagyon a legény s táncba ugrik. Fordul, dobban, csücsül. Sebesen kavarog. Gyönyörűséges. Juhásztánc. tüzes, bolond ... A királyné Int. A dámák utat engednek s a levente térdet hajlít a királyok előtt... r- Megint elhomályosul a szemem ... De ... de valami mozdul... Lovasvitéz. Csatamező. Holtak. Puffadt hasú tetemek ... Jaj!... Minden elcsendesült. Egy szobában ül fiad. Asztal mellett. Kezében sebesen szalad a lúdtoll. Ir. Néha-néha tenyerébe hajtja fejét. Most meg asszony keblén nyugszik, ölelik egymást... Jaj, nem látok jól... Mintha tenger partján állna. Lába előtt végfelen vlz hánykolódik. Megöregedett a daliás ifjú ... A szeméből bánat perzsel és csak nézi, bámulja a zúgó tengert... Megint csatamezót látok. Jaj, török lovasoktól feketéll a föld. Álgyúk pufognak, kardok hányják a szikrát. A várból magyar! vitézek száguldanak a Duna mellé, összecsap a két sereg. Fiad is köztük vagyon. Jaj, Isten! Kontyosok kapják közre. A vitéz sebesen forgatja kardját. A kontyosok leforognak a lóról, ö! A remete szeme elé rántja á kezét s elhalványul. — Agyúgolyó csapott közibük. A fiad földre omlik. Rátipornak a lovak. Ágyéka csupa vér. Meghal a hazáért. Áldja meg a föld szelleme! Többet nem szól. összeszorítja ajkát, ósz fejét lehajtja. A vitézek megrendülten állnak. A főkapitány úgy érzi, meggyökerezett a lába. Szemében a rémület lidérce pislog. Végre mégis megembereli magát. Előkapja erszényét és egy körmöci aranyat vet a földre. — Hazudtál, barát! Szavad se igaz, — szól kétségbeesve, — de a remete nem válaszol. Ül, mint a kőbefaragott báLvány. — Lóra, vitézök! — ordit a csatlós és felsegíti urát a nyeregbe. Megsarkantyúzzák a lovakat és istenhozzád nélkül indulnak tovább. Dobogásuk lassan elcsendesedik, csak az erdő sóhajtozik tovább. A zólyomi vár egyik termének ablakából sápadt arcú, gyönyörű fiatalasszony szemléli a messziséget. Fekete szemébe öleli az ezüstösen kígyózó folyót, a Garam fölé ágaskodó hegyéket, az őszi erdők színpompáját. Sulyok Annát, a vár úrnőjét egy percre elkáoráztatja a természet fenséges panorámája, hogy annál nagyobb erővel rohanja meg a szivébe kaparó nyugtalanság. Hites urát várja, kémleli türelmetlenül. — Nem jő, ma se jő, — morzsolgatja magában a szavakat, s szemét elfátyolozzák a könnyek. — Pedig érzem, ma estve, ma éccaka velágra jövend a gyermek. Szive alatt újra s újra megmozdult a zsenge élet, telt keble erősen hullámzott minden lélegzetvételre. Álldogált még egy ideig, nagyot sóhajtott s elfordult az ablaktól. A mennyezetes ágyhoz lépett, s a duzzadó párnákra hanyatlott. Néhány pillanatig mozdulatlanul feküdt, majd a zsámolyon kuporgó szolgálójára fordította gyötrelemben égő szemét. — Szólítsd, lelkem, a bájéasszonyt!... Másnap reggel fölrivalltak a kürtök s jelezték, hogy megtért portyázásából Zólyom főkapitánya, vitézlő Balassi János. A csatlósok lovainak patája alatt szikrát vetett a kő, ahogy felügettek a vár udvarára. A főkapitány elsőnek dobbant le a nyeregből. Lélekszakadva ro'ian fel a nyikorgó lépcsőkön. A vaskos tölgyfaajtő elótt megtorpant. Bentről gyereksírás szüremlett fülébe, óvatosan tárta fel az ajtószárnyat s belépett.' Ami legelőször szemébe tűnt, egy síró, ficánkoló gyermek volt. Éppen fürdette a bábaasszony. — Figvermek, — mutatta fel örvendezve a csecsemőt. — Figyermek? halaványodott el a fökaoitány s mint súlyos kalapácsütések kopogtak szívében a remete szavai. Hirtelen egy gyönge hang szólította: — János! összerezzent, s mosoly villant arcára. Letérdelt «Anna ágya mellé, s nehéz kezébe fogta az asszony erőtlen ujjait. Ogy érezte, mintha nagy-nagy erő áramlana testébe felesége gyenge kezéből. Felujjongott. — Fiam van, fiat adtál, Anna! Szivüket édes melegség járta át. S ebben a percben, ebben a pillanatban a városban megszólaltak a harangok, hogy hirül adják ország-világnak Balassi Bál'nt világrajöttét. 19