A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1957-09-22 / 38. szám
'X е \ Lörincz Gyula rajzai Éles szél' fújt észak felől. Végigfésülte a rengeteg erdőt, amely úgy nyöszörgött, sóhajtozott, mint a halódó lélek. Az ősz ujja már megérintette a földet. A büszke tölgyek, karcsú bükkök, telt koronájú mohos cserek, szálegyenes juharfák levelei egyik napról a másikra megbarnultak, megpirosodtak. Arany fény villózott a' lombokon, arany derű hullámzott át a völgyeken. Csak fent, a hegyek északi oldalán sötétlettek komoran a fenyők. A szurdokszerű völgyben lovascsapat poioszkált. A kis tatár lovak fáradtan lépkedtek a rossz, köves erdei csapáson. A katonákon könnyű bőrzeke feszült, csak a fejükön viseltek vassísakot. Oldalukon rövid török szablya lógott. A nyeregkápához csákányfokcst, gerezd es buzogányt szíjaztak. A csapat előtt karcsúbokéjú vasderesen keménytartású férfi lovagolt. Szakálla, haja fekete, szeme is mélysötét. Bal szeme alatt mély forradás izzik, ami még komarabbá teszi arcát. Horgas jorra, előreugró álla szívósságról tanúskodik, de ajka szögletében lágy vonások bujkálnak. Sáfrányszínü bőrzekéjén sűrűn vetett sujtás. Csúcsos sisakja ezüst veretes, lószerszáma is ezüst. Más fegyvert nem is visel, csak egy fanyelű buzogányt. A vasderes hirtelen megbotlott, s lovasa majdnem kibukott a nyeregből. Sötét szeme haragosan villant, s cifrát káromkodott. Egy rókaképü vitéz ugratott mellé, elkapta a vasderes kantárját s tartotta, míg a másik kiszállt a nyeregből» A ló keservesen nyerített, sajgott a bokája. A rókaképü is kikászálódott a nyeregből. — Főkapitány uram — szólt hízelgő hangon. — iNo? — Amott, a Süveges bércen is átkapaszkodhatunk — mutatott a sziklás begyhátra. — Gyalogösvény bújik a bokrok közt. Esmérem. Tán három fertály órával hamarabb érnénk a Tatár-szurdokba. — Magam lábán? — mondta kelletlenül a főkapitány. — Az Ördögi-szikláig lovon, onnan talpon. A sziklától ipár csak ugrás a tető. Balassi János zólyomi főkapitány zord ábrázattal fenyegette csatlósát. — Ha vissza kell térülnünk, rádcsapatok. A rókaképü összecsípett szemmel sunyított rá. — Szolgálatjára, főkapitány uram. Körbeheveredtek a gyepen. A lovak a csenevész füvet harapták. A fáradt katonák megtekerték a bőkulacsok nyakát, s érpalepényt rágtak mellé. Mikor éhü ketszomjukat oltották, rájuk füttyentett a hadnagy. — Lóra, lóra, vitézök! Felugráltak a nyeregbe s nekivágtak az erdőnek. A rókaképű poroszkált elől, csakhamar meg is találta az ösvényt. Jókedvűen hujjázott, míg a nyomában ügető főkapitány rá nem mordult. — A kontyosokat «salod-é, te kerge! A csatlós elnémult. Most már szótlanul kaptattak egyre feljebb a szűk ösvényen. Arcukat megcsapdosták az ágak, de nem sokat' törődtek vele. örültek, hogy hamarabb hazaérnek, hiszen mér kilencedszer kelt a nap elindulásuk óta. Vágytak már a jó meleg asszonytestre, bő evésre, ivásra. A főkapitánynak hitvese járt eszébe. Aggódva búcsúzott tőle Anna és nagyon a lelkére kötötte, ne maradjon sokáig. Közel az idő már, bármelyik nap világra jöhet a gyermek. A marcona férfi arca ellágyult. Sötét Лете teleszaladt meleggel. Szíve (hevesebben kezdett dobolni, önkéntelenül is megsarkantyúzta lovát, s az olyat ugrott, hogy Balassi sisakját majd lefordította egy tölgyág. Nagynehezen visszafogta nekivadult vasderesét. Messze még hazáig, kímélni kell az állatot. A lovasok felzárkóztak. Mély, avarszagú csend honolt az erdőben. Csak a madarak surrogtak, csiviteltek a lombok sűrűjében. A lovak patája lágyan dobogtatta a földet. Jó fertályórányit mehettek már, amikor az ösvény hirtelen kiszélesedett. Toronynyi szikla ágaskodott a fák fölé. A sziklában hasadék sötétlett, mint valami mesebeli szörny tátott szája. A jk-ókaképű megrántotta a kantárt —éGáspár barát — mondta és a szikla elejÄe mutate«. 18