A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-22 / 38. szám

Monoszlóy Krasko fordításához Szívügyemnek tartom a szlovákiai magyar írók és költök minden szavát, fejlődésük szárnyalását, minden szívdobbanásukat. Ezért nem csupán szórakozásból hallgatom meg a pozsonyi rádió szombat esti irodalmi műsorát. Nem tudom, szándékkal, vagy tévedésből történt-e, hogy október 31-én szó.ről szóra megismétlődött a talán egy hónappal azelőtti adás, melyben elsősorban Monoszlóy Krasko fordítását ismertette a rádió. Hallottuk Milan Pisút egyetemi tanár szavait, hallottuk a költemények ismertetését s a pártszavas, de annál nagyobb dicséretet, mely a műfordítást kiváló munkának nevezte. Ivan Krasko, a szlovák líra hivatott mestere, ki művészi formában tolmácsolja a legemberibb érzéseket. Andrej Sládkovic, a Detvan és a Marina költője, nem sokkal halála előtt a szlovák költészet jövőjére gondolva így ír: „Jaj a néma gyermekek apjának." Mert abban az időben a fiatalok közt, kik verseket is írtak, nem látott született költőt, ki az idősebbek örökét tovább tudta volna adni. Sládkovic meg volt győződve az igazságról, hogy az igazi költő a nemzet szíve, mert megérzi, megjövendöli s egyben ki is mondja, mi forr a lelkek mélyén, mi bántja a népet, mi után vágyódik s miben leli örömét. Ivan Krasko, mintha csak válaszolni akarna Sládkovicnak, megrendítő képeiben, játékos ritmussal mutatja be sorsát s mivel költő, verseiben népe sorsa tükröződik. Költeményeit egyszerre nevezhetnénk lélekvizsgálásnak és gyónásnak. Am hangsúlyoznom kell, hogy Krasko költészete az önmarcangoláson kívül erős gyökerekkel nyúl bele nemzete életébe a szociális gondolatokkal, szabadságvággyal és élniakarással. S most Atyám földje című versével nem csupán a költőt akarom bemutatni, ki a föld vágyát véli hallani, hanem a műfordítót is, ki igyekszik hűen, megőrizve keserű, de mégis reménykedő hangját, tolmácsolni Kraskot. Atyai földed mért hagyod árván? Védője nincs már! Nap süti, mégis nedvek emésztik, vizes az ösföld. Századok jobbágybánata felhőz, könnye kiöntött, százada foly már — soha se szárad, könnyes ugar lett. És tovább: Jobbágyok vérét beit la ösföld, hazahív mégis ... Dolgos elődök búja szívemben magot eresztett... Jobbágyi földben sárkány-agyarként vajon kikelhet? Monoszlóy jó munkát végzett, de nem merném tökéletesnek nevezni munkáját. Fordítása szabad fordítás, néha talán túl szabad s ez a szabadság az oka a sok képzavarnak s itt-ott a ritmus elhanyagolásának. Olvassuk el például a Ne kérdjétek tőlem című költemény utolsó versszakát. Prívalová voda Járok zamútieva, prívalovy vietor hájé rozsumieva — dumou zatazuje to, со tlaci teba, tichy národ möj. Fordításban: Legördülő vizek az ért felkavarják, viharok a berket susogni tanítják s engem szomorítnak, kétséggel borítnak, azok a bánatok, mik népemet bántják. Mennyire ritmikusabb az eredeti! S menynyivel közvetlenebb. A fordításban, úgy érzem, a nép messze áll a költőtől, mig az eredeti szövegben egy a költő és a nemzet: to, со tlaci teba, tichy národ möj. Ugyanakkor hangulatos-ügyesen cseng ti ritmus a Halovány hold-sarló címűben. Halovány Hold-sarló, csendesen lehajtó, hegy mögé bújik a tincse: tavaly úgy mint ma. Görnyed a fűzfa s belebámul a vízbe. Mégis fe) szeretne kiáltani az ember: hogyan lehetett ezt a gyönyörű munkát a költemény utolsó szakában ezzel a zavaros képpel elrontani: Elhagyott úton fehérlő húrt von fák közt elbújó öreg ház. Eredetiben: Pri pustej ceste belie sa este pomedzi stromy stary dom. Sajnos, sok sort kellene idéznem, sok strófát és több verset, melyekben hasonló hibákra bukkanhatunk. Hangulat- és hangfestéskor néha megengedhető a túlzott alliteráciő, hangutánzó szavak és hangok egymásutánja, ám őrizkedni kell az ilyen szükségtelen és rosszul megválasztott szavak összekapcsolásától: lávává váljon ... (A Vághoz). önkéntelenül is a kisdiákkori tréfa jut eszembe, mikor sokat nevettünk ezen a kifejezésen: pápává válván, árván szállván. Sajnos, Monoszlóy mindig a legsikerültebb fordításait rontja el ilyen elkerülhető hibákkal. Mégis, az ilyen kis hanyagságoktól eltekintve, azt kell mondanom, Monoszlóy fordításában Kraskót olvastam. A nagy dicsérettől tartózkodom. Nem mondom tökéletesnek a fordítást s a kiváló jelző helyett inkább jó fordításnak szeretném nevezni e munkát. S azt hiszem, ez a megállapítás dicséret. Verset írni: ihletett öröm. A műfordítás: örömteli munka, az alkotás és a művészet legfárasztóbb ága, mert két lelket kell összehangolni, a költőét és a fordítóét. Monoszlóy rre törekedett. Valahányszor műfordítást olvasok, az a furcsa gondolatom támad, mit szólna a költő, ha a műfordító nyelvét tökéletesen ismerné s elolvasná verseinek fordítását? Nos, Ivan Krasko itt-ott megcsóválná a fejét s talán így szólna Monoszlóyhoz: — Valahogy így gondoltam. FARKAS JENŐ cA OtAin a Jlejmite, HELTAI JENŐ HALÄLÄRA j{LCLttCLSZCL Beszélnem kell, mert ö már hallgat, sírnom kell, hisz már nem nevet, Moncarlieriben zokogás rázza a bíbor termeket. Óh, milyen szépet álmodott! Hogy simogatta arcomat! S most néma lett és megpihent a drága, ősi hant alatt. Beszélnem kell, mert néma lett. Pedig de édes volt szava! Tudta, mért sír a virágárus, a trafikos láng bánata verssé vált vén, bohém szívében. Hintette a mesemagot, szeméből, mely mindig vidám volt, a Szépek szépe kacagott. 1957. szeptember 2. Beszélnem kell, hisz azt akarta, némán is hallják hangomat... Zilia, oldozd fel Leventéd, hisz csókod így is csók marad. A nagy halottnak ajka zárva, szíve megpihent csendesen. Leheld a csókod homlokára szép Zilián:, szerelmesen. FARKAS JENŐ 15