A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-08 / 36. szám

Az idő zuhogóként rohan fürgén, frissen, meg nem állva. Vélnéd, hogy sziklák falába itt-ott egy esemény koppan, hol hullámát visszadobhatod, örvénybe gyűrve foghatod, csak higgy neki, e hit csalóka, kiszökken, szabad máris újra. Parányi vágy csak lángra gyújtsa, tömlöcét zúzva, törve láncot (rózsából, vasból vonta pántot) egyforma könnyen szökken által, minden állapot gátját dúlva, keresztül tör, ha vágya szárnyal, csillantson új fényt kósza vágya árrá dagadva máris szállna, s hogyha zuhogva nö a sodra, többé már mintha part se volna, egyre rémesebb lejtő várja, millió habbá szerte csobban, Niagarává változottan vad sugarakat hömpölyügtet és nincs ki megfékezze többet. Tajtékot hány, s örvénybe vonja az ember hitvány csónakját, játszódik véle, rázza, dobja, jajszó, átok mind hiába akár tojásnak héja volna, el kell pusztulni, nincs segítség, feneketlen ölébe hullva .... Nincs rend, vezér, kedv, hit, reménység, mely a megváltás evezőjét időben kézbe fogni tudja, csillag vagy lelkes jelszó sincsen, a bizalom horgonya is régen sötétbe bukva lent a mélyben, evezőknek is csak a csonkja ... A zsenik lelke kint a parton nem hívták meg, hogy gátat tartson, de ellökték és eladták szomorú vizeken úszik ö is, s halál árnyában futnak ők is, akik megmérték a mélyet, tengerek titkaiba néztek, számoltak csillagokat fölötte, a híresek, lombtartó ágak, nevek, melyek fényesek, csodásak, kik szakokra osztogatták, mérték, gondolták tán, hogy utóiérték, s nem ó, de ők mérik a sorsát, ha akarnák pusztulna, veszne, — csalfa tükrét mutatta nékik — visszhangjuk volt csak hitegetve, s elsőként ók pusztulta}\ mégis. VIII. Megtorpant volna? állna tán? mint felkavart folyó medre? — Nem! Tovább buzog és ködbe vész, nyúlhat feléje esdön a kéz, szép gyermek, hiába kéred el ne sodorjon, hogy megálljon, szemedben könnyek gyöngye éghet. A zöld pázsit sem tartja fel s hiába hajladoz az éger, bármily dalt pacsirta zenghet, hogy szétnézzen, ha dombra ér fel, virág, sem illat, üde kelyhek, pufók arc, szöszke fürtök bája, bülbül hang, csengő szó hiába! Nem áll meg ó, de vele futnak, képekké válva megfakulnak, s fátylat miként a szél lobogtat, utána szálínak szétfoszolnak csecsemők, kiket ö nevelt fel... Az idő, mint erdők vize, fut egyformán mindig, nappal-éjjel, bőszült viharban, napsütésben, tévedhetetlen bizonyosan, ugyanez ütemre kong a lépte, nem hallod, mégis vad zenéje nyomában úgy zeng, mint a mennykő. Nem hallod, bár hatalmat tartó élted fölött tetőként leng ö, ám ha szárnyait kitárja, a jövő csúcsáról leszállva, vándormadárként csak csavargó, így láthatod öt, így igen! Ő az, ki kora virradatkor éjbe taszítja reggeled, szárnyát csattogtatva száll, s a múlt hónába elvezet, ó az, ki elrabolja a félig kimondott mondatot zsírodon élősködve él, hajon, ruhádon ő a dér, sírod fölött is ö a fáklya, б a napban a naplemente, a pipacs szirmát, ki lekaszál ja ... Eper virágzott még a héten, tej-óceánként fent a réten, az irtást virágja mind belepte, csak egy-két fatönknek szigetje látszott, s hogy elvirágzott máris, vörössé gyúlt, akár a bíbor, de, hogy megérett, rőtbe nyílón, efölött búsulni nem kell, (hisz gyönyörű piros az a tenger), inkább azon bánkódhatsz mélyen, hogy nem maradt örökre mégsem e seb, mely valóban éget. hogy elveszett, hogy vége, vége, kopárság néz a régi rétre, virágja, gyümölcse is elérett. No semmi, itt a málna érés és utána meg a szederé is, szeder után az áfonyáé (csuprokba gyüjtheti a gyermek) s minél tovább, sötétebb tűzzel a föld anyának arca festett. Ö az idő színek vezére is, a kereket ily mód visszarántja, a földnek arca kifehérlik, majd kipirul, ha újra érik, feketéi, sápttd .... Most málna varázsos érése vár ma, fiatal láb, no mind utána. Víg a ré.t, mint valami bálon, locsog az öröm, piros az ujj, éden harmatja szíven, szájon, mezítláb gázolnak a lábak a bokrok közt, és az ágak tehertől hajlanak. Istenem, mily nagy áldásod leng a tájon. Az árva azt se tudja, honnan kezdje a pirosló bokorban. Hisz fürt, rojt mintha tán beszélne, „no ne félj — mondják — tépj le". Elérik, lecsípik, s mint madár, oly fürgén őrölnek a szájak ... s míg telik korsó, kanna, bögre, a dal is mintha növekedne, Szól a nóta, zeng az ének, a keblek is hullámozva járnak, sziklákba hogyha fúró mélyed, szivüket átjárja az ének, vidám kurjantás, néma egyse, egymásnak kórusba felelve. így fizet a furcsa nép itt, ha kap, menten adni vágyik, semmit sem fogad el ingyen, mint madár, mely ágra libben, s hogy feje rajta megpihenhet, nótaszóval úgy fizet meg: minden málnáért hála skála, szívének pénzét szétdobálja, málnaszemért nótaszót ad ... FORDÍTOTTA MONOSZDÖY M. DEZSŰ 11 AZ ERDŐKERÜLŐ P O- HVIEZDOSLAV FELESBGE (Részlet)