A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-07-07 / 27. szám

l/eres János ranjflrombitä Megy a rozoga ekhósszekér a havas országúton. Reszket a vézna kis lovak lába, horkolnak, fújják a párát, nekiszegik hom­lokukat a szélnek. Fütyül, jaj­gat a szél, befútta hóval az utat. Jeges, fehér fátylak leng­nek, úsznak a levegőben s szét­foszlanak, lehullanak a tenger­slk fehér mezőn. Az ég komor, mint az ön. S nő, terjed a téli délután szürkesége. Befútta a hó Elz utat, a ko­médiás, aki, a szekér elejében kuporog s a kötél-gyeplőt fogja, inkább ösztönére bízza magát, mint a szemére. Hiszen arcát tűhegyek szurkálják, vágja, ké­seli a hideg szél, szemét alig tudja nyitva tartani. Káprázik, ég, könnyezik a szeme, csak vakító fehér terítőt lét maga előtt, nem tudj el, csak sejti, merre kanyarodik az út. Gyeplőt fogó ujjai kékek, fején nyűtt süveg, teste bö malaclopó kö­pönyegbe burkolva. A ponyva alatt két nő lapul, kopott ruhadarabokba, kendőkbe burkolózva. Az egyik féloldalra dőlve, behunyt szemmel pihen a lim-lom közt, mintha aludna, a másik görnyedten ül a legho­nályosabb zughan, ölében pok­rócba takart kisfiát tartja, de úgy szorítja, olyan riadtan fog­ja magához a négyéves gyere­ket, mintha attól tartana, hogy a szél ki akarja tépni az öléből legdrágább kincsét. A szél olykor fellebbenti, csapkodja a ponyvát a szekér végében, ilyenkor látni, hogy igen-igen halovány az anya or­cája, olyan, akár a jázmin szir­ma, csak két nagy szeme sötét­lik ki belőle. A kisfiú félig zárt szemmel piheg karjaibaln. Csak az arca látszik, mely ellentétben az any­jáéval, piros,, mint a rózsa és forró, mint a láng. A gyerek beteg, lázas, Néha gyenge han­gon értelmetlen szavakat mond, ilyenkor a nő mélyen föléje haj­lik, simogatja, nyugtatja. — Kis csillagom, — mondja sírásba csukló hangon, — nem­sokára odaérünk. Befektetlek a jó puha ágyba ... Nem érti, mit mond a gye­tek, csak egy szó villan ki ért­hetően, sokszor egymásután visszatérve a beszédéből. Az a szó, hogy: aranytrombita. Lázas képzeletben tEilán sörényes falo­von vágtat, virágos rétek felett, ajkához aranytrombitát emelve, mely csodálatos szép tuuigon szól, amikor belefúj. Talán ma­darak dala, tündérek dúdolása csobog abból a trombitából. Egyszer mesét mondott a kisfiúnak a vézna kis színésznő, s a mese angyalokról és jó em­berekről szólt, akiket arany­trombitával ajándékoztak meg a pufók angyalok jóságukért. A gyerek azóta többször emlegette a trombitát, s most, hogy a láz vörös és forró fátyolba burkolta kis fejét, újra eszébe jutott a játékszer, mely után sóvárgott. 9 — Aranytrombita ... arany­trombita ... — mondja a kisfiú, immár lecsukott szemmel. — Kis lelkem,... kis csilla­gom. Élesen fütyül a szél, belevész a szekér nyikorgása. Az anya szive úgy repdes, mint egy ijedt madáré s még szorosab­ban vonja magához gyermekét. Délelőtt indultak el a színé­szek a városból. Három szekér­rel mentek az akkor még szép, napos téleleji időben, hogy es­— Eredj vissza, Rózsi, — szólt hátra a mögötte ülő jó­kedvű, lenszőke lánynak. Jobb ha asszonyszemély lesz mellet­tük. » Rózsi leugrott a szekérről s visszagyalogolt a fogadóba. De mikor belépett a szobába, Márta már felöltözve várta. — Utánuk megyünk, — mondta. S hiába kérlelte Rózsi Petővel együtt, aki időközben feljött az ivóból, hogy várjanak, ne indul­janak neki a beteg gyerekkel a hosszú útnak, Márta nem haj­lott a jóakaratú szóra. — Jobban van, — mondta. — Ke szakadjunk el a többitől. Felfogta a gyereket, akinek az arca most valóban nem volt olyan forró, s nyugodtnak lát­szott. Lementek a lépcsőn. A szekéren még valami javítani­való akadt, délutánra járt az tagjait. Felemeli hátul a pony­vát. — Maradjatok nyugton — mondja — árokba faroltunk. Előremegy a lovakhoz, egyi­kük az árokban áll. A szél sü­vít, a sötétség sűrűsödik. A két lány riadtan simul egymáshoz a ponyva alatt. A kisfiú megszó­lal: — Aranytrombitát, anya.., aranytrombitát... Pető körüljárja a lovakat. — A keserves mindenségit, — jön vissza az első kerékhez, — eltörött a rúd. Bedugja fejét a ponyva alá. — Most mit csináljak? — Vacog a foga, arcát nem érzi a hidegtől. — Kellett ez nekünk? Nem lett volna jobb ottmarad­ni? Márta zokogva borul a Rózsi vállára. Rózsi kihúzza kezét a kendő alól, a gyereket, anyát átfogja karjaival, — így ülnek a szekér mélyén, tehetetlenül. Petó kint topog a hóban, a lovak mellett, majd elfagy a lá­ba a lyukas csizmában. Süvege hóporos, köpenyét cibálja, csat­togatja a szél. Töpreng: mitévő legyen? Nincs más hátra, mint várni a jószerencsét. Azt sem tudja, hogy milyen messzire van a legközelebbi falu. Sötétedik. A tére a másik városba jussa­nak, ahol a következő napra előadást hirdettek. A Márta kis-J'ta már akkor is lázas volt, ezért a társulat vezetője úgy határozott, hogy nem viszik magukksü. — Te csak maradj itt, Márta, — mondja a fiatal anyának, — .tthagyjuk veled Petőt, majd utánunk jöttök, ha jobban lesz a gyerek. Márta, aki a szúk fogadói szoba ágyában feküdt alvő kis­fia mellett, fáradtan bólintott. A színészek felpakolták a sze­kereket és kifordultak az ud­varbői. A hátsó szekeret megállította a város végén a társulat veze­tője. idő, mikor Pető beszólt a ven­déglőbe. — Indulhatunk. Mikor a lovak közé csapott, aggódva vetett egy pillantást az égre, melyre sötét felhők tola­kodtak a látóhatár széléről. A szél is fújni kezdett, de akkor még nem olyan bolond dühvel, mint most. « Nagy döccenés, a gyermeket ölelő leány Rózsira bukik s a szekér ferdén, oldalra dőlve áll­va marad. Odakintről Pető szit­kozódása hallatszik. — Mi az? — kiáltja Rózsi, Mártába kapaszkodva. Pető lemászik a szekérről, de alig tudja mozgatni összefagyott távolban látni ugyan valami fá­kat, dehát — ki mondhatná meg, hogy lakik-e a fák közt ember ? Kiáll az út közepére, kémleli áz utat, pupillája összeszűkül, száját keményre zárja. Sehol semmi, csak a szél fütyül. Tel­nek a percek. No, végre. A szél fütyülésébe mintha valami csengő hangja vegyülne. Pető feldobbanó szív­vel fülel Az. Csakugyan az. Száncsengő csilingel valahol a távolban. A hang közeledik. Egyre erősebben halltml a csilin­gelőst. Pető belemereszti szemét a szürke messzeségbe. Már látni is a szánt, abból az iránybői, dmerről ők jöttek. Két fekete ló nyargal vele, a kocsis alig látszik a bundából. 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom