A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-23 / 25. szám

Minden faluban megtalálni a mosolyt, csak utána kell járni. Görgő sem kivétel. Mindenesetre legtöbbnyire a szomszéd falvak lakói ludasak ezeknek a tréfás történeteknek kifundálásában. Az udtxtrnokiak, cűmásiak, szádellőiek ma is szívesen beszélnek arról, milyen bolondságok estek meg Görgőn. A görgőiek viszont róluk mondanak csodálatos történeteket. Előre kell még bocsátanunk, hogy amit a görgőiekröl hallottunk, idegenek mesélték el s amit elmondottak, nem mai dolog már. Régen történt, s az is lehet, hogy puszta kitalálás az egész. De az érdekesség kedvéért elmondjuk. Történt egyszer, hogy a görgői ember elszundított ebéd után. Aludt is volna jóízűen, ha nem pieszkálták volna a la -gyek. De hát azok nem hagyták. Egyszer az orra hegyére, másszor a szemére, a szájára ültek. Legédesebb álmából is felbirizgálták. Felugrott hát nagy mérgesen, fogta a törülközőt és a legyeket felhajtotta a padlásra, s mint aki jól végezte dolgát, vállára kapta a padlásnyíláshoz vezető létrát és vitte kifelé. Szembe jött a felesége. Azt mondja: — Te ember, hova viszed azt a létrát? — Ugyan hagyjad. Elszunditottam, de ezek a szemtelen légybogarak nem hagytak aludni. Felhajtottam hát őket a padlásra, a létrát meg elkaptam alóluk, hogy ne tudjanak lejönni. A másik adoma így szól: Az egyik tavaszon észrevették a görgőiek, hogy zöldet hajtott a templom teteje. Annak rendje-módja szerint kiserkent rajta a fű. Nagyon bosszankodtak ezen és nap mint nap azon tanakodtak, hogyan, lehetne onnan azt a füvet eltüntetni. Mert az már mégsem járja, hogy világ csúfságára. szakállt növeszt a templom teteje. Mit szólnának az almásiak vagy szádellőiek? S végtére kisütötték, hogy a füvet le kell legeltetni. Le, le, de hogyan? Hát úgy, hogy rudallókötélen felhúzzák a templom tetejére a falu bikáját. A szót tett követte. Köteleket vetettek a bika nyakába és felhúzták a templom tetejére. Csakhogy a kötél annyira szorította a szerencsétlen állat nyakát, hogy nyelvét is kiöltötte kínjában. Mikor ezt a a görgőiek megpillantották, örömükben még a sapkájukat is felhajigálták. — Nézzék, nézzék — kiabálták, — már a nyelvét is nyújtogat!, már mindjárt leharapi. Pedig dehogy haraphatta le szegény bika. Hiszen mire felhúzták, már> nem volt benne élet. Ha a régi templomtető megvolna, talán még a fű is rajta volna. A következő kis történet viszont a görgőiek agyafúrtságáról, leleeményességéről szól. Régen történt, amikor még a földesurak uralkodtak a görgői határban. Haj, nehéz napok voltak azok, hiszen a földesúr még tüzelőját sem akart adni a szegénynek. Akiket a kerülők faszedésen kaptak, azokat másnap deresre húzták a földesúr udvarán. A görgőiek azonban gondoltak egyet. Maj lefőzik ők a földesurat. Küldöttséget szerveztek hát és az egyik szép napon megjelentek a színe előtt. — Mi járatban vagytok? — mordult rájuk a földesúr. — Kérni jöttünk. — Aztán mit? — Tüzelőfát. — Azt nem adok — kiabál a földesúr. — Pedig mi csak annyit szeretnénk kivágni, ahol egy létra kifér. — A földesúr e szavak hallatára jóízűen kacagott. — Ahol egy létra kifér? No akkor ugyan nem sokat veszítek. Mert ahonnan csak egy létra fér ki, fa ugyan alig kerülhet napvilágra. — Jól van, no — adta beleegyezését, — kivághatták annyit, ahol egy létrát ki tudtok hozni. — De figyelmeztettek benneteket, deresre húzatom valamennyit, ha többet merészeltek irtani. A görgőiek megígérték és jókedvűen hazamentek. Otthon t

amennyi létra csak volt, mind összeszedték. Aztán kiballagtak az erdőbe, ott öszszekötözték a létrákat, amilyen széles volt az összetákolt létra, olyan nyilat vágtak a rengetegben. Annyi fát irtottak ki, hogy tíz évre is elegendő lett volna. A földesúr persze nem gondolta, hogy a létrát keresztben is lehet vinni, nemcsak hosszában s tetejébe még öszsze is lehet kötözni. A görgőiek ez egyszer alaposan kifogtak rajta. Azóta mondják a Bódva völgyében, ha keresztben visznek valamit: Éppen úgy viszik, mint a görgőiek a létrát. DÉNES GYÖRGY W Bí Madár-szórt magról vertem gyökeret, Zápor öntözte dúsra rügyemet, S míg tárulkoztam terebélyesre: Derekam a sors keményre verte. Szellő hintázta az ágaimat. Dongó szagolta virágaimat, S ha lány, legény Jött a mesgye szélen, Jelt rajzoltak rám üzenet képpen ... IL Ml ÜF A I A fáradtakat árnyékba csaltam. Az öleBcezőket eltakartam. Gyümölcsöm enni bár nem érdemes, így lettem én a mezőnek becses. lay lettem sok szép emléket rejtő, Irigyelheti sorsom az erdö. Néznek rám, mint Istenadta jóra. Senkise vág kl tűzre valóra! CSONTOS VILMOS ». - . - . 17 Várakozó Ottó rajza