A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-23 / 25. szám

<0^ аште!» Langyos tavaszi szellő söpört végig a határon. A hó hirtelen megroskadt, elvesztette téli fehérségét, piszkos lett a háta. Az udvarokra apró tócsák gyűltek, megeredt az eresz, nyújtózott az élet. Az emberek előbújtak házaikból. Jól esett a munka, a mozgás, a tavasziesés, az ácsorgás. — Ott kell forgácsolni, bele a sárba? — mordult Sanyira az apja az udvaron. — Idesüt a nap, édesapám. — Hát oszt az dolgozik helyetted? — Az is — hagyta rá nevetve, de aztán mégis behúzódott az istálló tenyérnyi szabad helyére, hogy ne hallja apja zsörtölődését. Ez volt a műhelyük, itt volt minden szerszám, szép sorjában a falra akasztva. Rozsdás vésők, kopott fúrók, puhavasú gyaluk. A legtöbbjét cigánykovácsok fabrikálták, vagy maguk készítették odahaza, de az ügyes ember kezében minden szerszám jól áll. Csak érteni kell hozzá, tudni a fogását, akkor engedelmeskedik valahány. És 18 Sanyi tudott velük bánni. Az őszön szerelt le, de amit előbb tanult, azt ott se felejtette el. Minden a kezéhez állt. Csak úgy fröcskölt körülötte a forgács. Mintha békés mosolyával, figyelő tekintetével irányítaná a gyalu futását, a szekerce sújtását. Szerette ezt a munkát. Nem vágyott sehová. Barátai már mind megnősültek, vagy a városba mentek, hogy összeverjenek néhány garast és fészket rakjanak, házat építsenek. Ő nem gondolt a házra, megfért öreg szüleivel a régiben, itt kereste jövőjét a faluban. Nyugodt természete nem lázadt. Egész lénye úgy olvadt bele a falu aluszékony nyugalmába, mintha soha egyetlen tapodtat se tett volna a háztól. A katonaélet zaja, lüktetése után oly magabiztosan mozgott ebben a világban, mint vakok az örök éj bársonyos sötétjében. Csak belül rándult meg benne néha valami, amikor nős, tervezgető barátait látta. Ha velük volt, a nyugodt otthon tudata se adott békét. Űzte, hajtotta valami belső hiányérzet, valami tétova keresés. Nősülni akart. De kit vegyen el ? Azok, akiket azelőtt ismert, már férjhez mentek. A fiatal lá.. nem Ismerte őket. Nagy átok, hogy a katonát késő ősszel engedik haza. Mert ki kezd karácsonykor udvarolni, hóban kóborolni, kiskapuban ácsorogni? Hiszen nem lehet csak úgy a lányos házhoz beállítani. Módja van annak is, amig az ember odajut. Hányszor fordult meg mindez a fejében, kit tudná megmondani. Ez motoszkál most is benne, miközben utolsókat simított az új fejőszéken. Mert hiába van minden az üzletekben, azért más az, ha az ember maga készíti el, amit elkészíthet. Jobban megbecsüli, nagyobb benne az öröme. — Fájn! — csapott tenyerével az új szék lapjára és tekintetével végigmustrálta minden részét. Aztán ráérősen cigarettát kotort elő és rágyújnyok meg tott. Pár pillanatig rámeredt a napfényben hömpölygő kék füstre, aztán az ablakhoz lépett. Kilesett. Szeme kutatva járta végig az udvar belátható részét, aztán átsiklott a kerítésen. Alakja megmeredt. Szemben a szomszéd ház végénél Zsuzsi forgolódott. Rőzsét aprított. Gömbölyű csípőjére, derekára ráfeszült a ruha, szoknyáját csintalan tavaszi szelek cibálták.' Ügy illegett, táncolt a fényben, mint piros tulipán a kertben. — Ej, a mindenit! Ez aztán ... — mormogta ámultán és szomjas tekintete rátapadt á lány alakjára. — Hogy én eddig nem vettem észre — dörmögte csodálkozva és izgatottan topogott. Leste a lány minden mozdulatát, a meglebbenő szoknyát, kivillanó combját. Testét furcsa me— Semmit — rebbent el ; vartan az ablaktól. — Akkor mért nem mész dolgodra, ha itt végeztél. — Megyek már — dünnyc te és az udvarra lépett. Arci langyos tavaszi szelek csapt orrát megütötte a nedves fi az olvadó hó kábító illata. 5 vara elpárolgott, kedve kei kedett kurjantani, belezeng a ragyogó fénybe, hogy itt v itt a tavasz, fiatal tesében, f rón lüktető szívében. De m< gondolta. Tekintete átsiklott kerítésen és Zsuzsit keres A lány ott volt, ott villog fejszéje a tavaszi fényben, táncolt egész alakja a rönk 1 rül, amint a gyenge rőzsét vi ta. Pár pillanatig elgyönyör] dött benne. Húzta, vonzotta1 lami a lányhoz. Hacsak < percre is. engedett csábításnak Körültekint Az ud csendes v istálló apja nes zett. Lass lábujjhegye elindult a rítés felé. lány nem \ •te észre, ő tos an m fogta a ro ga léc ec legség öntötte el, halántékán kidagadtak az erek, duzzadó erők feszültek izmaiban. — Hej, de szép lány. Hogy én eddig ... — csóválta a fejét és epedő tekintete sejteni vélte mindazt, amit a lány ruhája eltakart. — Hát te mit bámulsz? — nyitott rá hirtelen az apja. szárát és hopp, már át is tette magát a kerítésen. C; mája tompa zajára a lány rí tan kapta fel a fejét. De sőn. Sanyi egyetlen ugrá: mellette termett és megrág ta a kezét. — Eressz el — kérte a 1 riadtan. — Hohó! Még mit nem