A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-13 / 2. szám

r#> w Э "IUI I hill/11/1 ////.'»///// [>, versek Uh am liVüW'iWV Vörös és fekete Vörös a bor a poharamban, vörös a vér, mely köhögéssel sercen, vörös a szemem, mely riadtan véremtől retten. Vörös az ég Budapest felett, kisírt szemek is vörösek * s a vér, a halottak vére megfeketedett. Sötét az égbolt s a lobogók, mint üszkös seb kékesfeketék, e színpompából, őrjítő jajból mikor lesz már elég? Nem emel vétót nemes akarat? Vagy akarat sincs már, az is beteg? (Forgolódok vad köhögéssel s velem az ágy megremeg.) Magába faló sebzett oroszlán, a sírokra nem jut már csokor! ... Koromszínnel ölel az árnyék s poharamban lángol a bor! Fecsó Pál Megmérettünk Jó volt az élet: langyos, színtelen, fehér falon, avítt pamlag felett a vén órában halkan, szüntelen szorgos manók verték a perceket. így folyt az élet, — olykor hullt a könny, kacaj is termett, még csók is akadt, sorsunkat védte jótékony közöny, s egy percet éltünk csak egy perc alatt. Aztán beléptél. Fátylak hasadtak, kristálypohár tört össze százezer, zenélókutak sírvafakadtak, száz szirmát szórta száz virágkehely, Fények villogtak, tarkán, pazarul; egymásra néztünk, — kondult az óra, egyet ütött még, búgva mint a húr, — aztán elnémult. Mondd, ki tehet róla? A kéz a falra írt, — olvashatod; most már szerethetsz, — így rendeltetett, magunk maradtunk, bukott angyalok, Mene, Tekel, Ufarsin, — add kezed. Rácz Olivér Csodavárás Évek, évek, hosszú évek óta várom a csodát. Lesem a tavasz aranyos mezőin s őszi hulló lombokon át. Kék egekben és kék szemekben hajlíthatatlan egyaránt. Szenvedek és szenvedni szép. Az Ismeretlen titka bánt. Néha, — mikor a holdezüstben ragyog az éji fény, — kigyúl bennem is réveteg valami hűs remény azokról, akik messze vannak és nem látom őket soha, de mindegyikünknek csodát rejt a mosolya, a mosolya. És elfáradok, mert így adott a Sors embernek engemet, ki csillagokban őrzi másom s éjjelenként onnan nevet. Minden dacomban visszadöbbent és érzem kockarázó kezét, ahogy végigsimítja rajtam csodákat rejtő tenyerét. Dénes György Mégis, mégis ... Én láttam a nagyapámat karikással a kezében, nyája tarka özönlését selymes füvek tengerében. S mégis ezerszer megkérdem, ki az ősi nemzetségem; pártütő dacos jobbágy volt, hogy ily lázongó a vérem? Ha fellapoznám az évek könyvét, tudom megtalálnám: vágtató kún lovas, kinek sarja lettem családfáján.. S ha csákóm fejembe nyomnám, ki ne ismerné fel menten, a burjánzó vad pusztákon, a száguldó lovast bennem? Török Elemér Az idő eljárt felettem, míg embernyi ember lettem. Szerettem mindig az életet, de nem hittem soha túlvilági tömjénfüst ős, imádkozó feltámadásban. Én a földön élek. Itt a mában — a holnapnak. Igaz, sokszor néztek és tartottak süketnek, vaknak, mert nem akartam több lenni csak ember — és magyar. Itt élek a mában, melyben még harcolni kell a szépért, jóért, de a holnap új reménnyel bíztatja felkelő napom, s tőle új színt, erőt kap karom. Lentről indultam a p&rból, sárból — maradt is rajtam ebből — arcomra nyomta bélyegét a szűkszavú, porhanyós föld. Szemem nem sütöm le ezért. Karom, mellem izmait kalapács gyúrta keményre. . S most megmérem: felér-e koponyám — '• e kemény tatár — tudni az élet titkait. Az út, mély eddig ér, rövid-e, vagy hosszú? Ráérek visszanézni még, hogy hány kilométer avagy hány nap az út tizenkét jószág párájától a központi fűtéssel berendezett szobáig. Egy volt a jelszóm: Törtess, míg össze nem roskadsz! És tengernyi akarat, hogy éljek, ahogy tudok. Éljek, ahogy tudok, érjek, ahogy tudok egyre magasabbra. Ez volt a jelszóm. Ezért szegecseltem kazánjalat, ezért hagytam el a normát túllépve rajta mint szűk börtönön, Nem a normáért, nem a tervért, lebzselök „no még" biztatásáért. Csak egy kis semmiségért: hogy ember, embernyi ember legyek. Ezért vágytam, hogy járjak iskolát, legyen rádióm, s várjon meleg otthon. Azért, hogy lehessek embernyi ember, az emberek között. Gyüre Lajos