A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-13 / 2. szám

M/CCS JÓZSEF' Ä csorda. Nézi, nézi borzongva és a cigánygyerek néz rá vissza. Mint a látomás, úgy jelenik meg, aztán eliramodik, mint a délután. Ijedten könyököl fel, mert rádöbben, egyedül van. Közelében senki, aki enyhíthetné bajában. Aki vigasztalná, biztatná. Három hónapja él özvegyen. Kenyere, lisztje fogyófélben. A szennyes ruha halomban. Szárazkenyér héjáért nyúl, majszolja, de valami akasztja a torkában, nehezen csusszan az étel. önkéntelen az ablakra siklik a tekintete, árny libben az ajtó felé. Valaki jön. Valaki idetévedt. Ki lehet? Ki kíváncsi rá? Nyikordul az ajtó félelmesen, a kriptaajtó nyikordul Így nyári csendzuhatagban s a lábát leemeli a szalmazsákról. Zömök, csontos asszony, a nála nyolc évvel fiatalabb Lovász Póli surran be. Köszönni is elfelejt, lekuporodik a székre, az asztal mellé és szánakozóan ejti. — Magad vagy Dömény! Az emberben heves indulatok támadnak, s mintha egy csomón elakadnának, széjjelfolynak benne, a hangján nem érezni. — Magam. — Nem jó igy, haj, nem jó! — Mit csináljak? — és néz a földre, szemérmesen elkerüli a Lovász PÓli pillantását. Mert milyen b'olond az élet. Az az asszony ül előtte köhögősén, de csinosan, akit valamikor legénykorában szeretett. Nagyon szép lány volt. Nem is állhatott volna semmi a boldogságuk útjába, ha a legény egy kicsit módosabb. De a szűkös nincs, gazdagodni kergette Amerikába. Hajón szökött ki, pénze nem volt jegyre. Abban maradtak, hogy a lány megvárja. De nem várta meg. Férjhez ment Lovászhoz, az б testi-lelki jó barátjához. Hazatérvén sokáig kerülgette a fiatal asszonyt Egyszer a városban találkozott is vele. Nem beszéltek ők, szó nem sistergett a szájukon, csak mentek, szédelegtek ki a városból. A ligetben ocsúdtak s a törékeny asszony remegett, mintha jeges vízbe zuhant volna. Az ember duzzadó kebelére hajtotta buksi fejét és zokogta, zokogta, hogy ő a hibás, nem gondolta, tengertúlról jdszszatér. Aztán kérte, ne járjon utána, ne háborgassa nyugalmában, mert gyereket vár az urától. Ez a néhány szó formálódott késsé s vágódott a Dömény szivébe. Megtorpant elhatározásában és futott, menekült az asszony közeléből. Fájdalmas sikolya érte utói. — Dömény!... Lassan, bánatosan emeli a fejét, pillantása az asszonyra feszül, aki ugyanazt a találkozást gondolhatta végig, mert megereszkedett a szeme. Nagy a slrhatnékja, kendőjét gyömöszöli a szájára. A mozdulat még fiatalos s Dömény csak csudálkozik, álmélkodik ezen a furcsa, nem várt találkozáson. Mert tán nem is igaz, hogy vele szemben Lovász Póli ül. Fájdalmas csend üli meg őket. Az asszony piszeg, szipog, köhécsel, miközben az ember szép, formás szemgödreibe temetkezik. Aztán a gondolat mintha a tudat feneketlen mélységéből bukdácsolna fel. — Megvárhattál vóna. Tudhattad, nem veszek el Amerikában. Bólint az asszony és az önmagába pillogás mintha könynyed ásónyom lenne, amely szedi-szedegeti le a kényszeré port, salakot, amely három évtizedes kényszerű házassággal kérgesedett. Nagy-nagy szerelem veszett a lelkében, takarta, rejtette az ura elől, nem aranyozott be vele senkit. Egy gyereket hozott a világra, azt se szerelemből, s megpelyhesedvén az is hajóra szállt, ment tengeren túlra. Apja temetésére se jött haza. Ki tudja, mi történt vele? Sir megint az asszony, mert ki nála szerencsétlenebb. Nyakán a tíz hold, elkobozni akarják, mert gazt terem. Hogy idáig ér, meglépett egyet az őszbe. Es valóban a megállapítás mellett beszél minden: a falun körös-körül nyújtózkodó tarló, a magas, nagylevelü kukorica, a krumpli. Ami pedig egyenesen szembetűnő, hogy sehol egy kereszt a határban, behordva, kazalbarakva. A kertek végén üresen tátong a föld. Nemrégen még nagy, tömött kazlakat raktak oda. Most az alvégen egyetlen kazlacska búsul, a nagygazda Pártos Imréé, az is azért, mert ő a szövetkezetnek nem kell. A felvégen viszont a Dömény gabonája süvegeli meg az embert, ö kéne a szövetkezetnek, de nem megy bele. Milyen bolondos és boszszantó ellentétet szül az idő. Aki menne, szives örömest repülne, annak hátat fordítanak, aki meg nekik fordít hátat, száz kézzel kapnának utána. Hogy aztán mennyire őszinte az utánajárás, bajos lenne kibogozni. Annyi bizonyos, hogy Bohos elnök sugalmazására nem mozdulna egyetlen kéz sem. Mert б nem biztat. Hat hektárral beállt. Vezet, és azt tartja, hogy egy fecske úgy sem csinálna nyarat. Dömény csak maradjon, ha úgy tetszik, felőle éhen is pusztulhat. A szövetkezetnek nem lesz baja attól. csusszan a nyelve és mondja, ami idehozta. — összeúllhatnánk. Dolgoznánk, gondodat viselném. Döményt mellbevág ta a javaslat. Mert nem is lenne rossz az összeköltözködés, a gondok-bajok megosztása. Senkije sincs, aki mosna rá, vasalna rá. De a föld. A húsz hold. összetéve nagy birtok. Vagyon a parasztbecsülő világban. Így azonban a magáéval sem bír. Semmitmondóan válaszolja: — Nincs abból haszon. — Csak javaslom — húzódik vissza az asszony. — Két napig gondolkozz rajta. Az ember lecsúszik a szalmazsákról és a ház közepén latolgat. Ha fiatalabb lenne, egy kínálkozó mozdulatra elfogadná az asszonyt. De őrült az, nem okos, aki tíz holdból húszat csinál. Akármilyen fényesen, nagy lehetőségeket ígérően is hajlik felé az ajánlkozás, elodázza a döntést. >— Húsz hold a' sok. Az asszony pirultan, szenvedélytől hajtottan pattan Döményhez. Noha hajában néhány ősz szál, járása egészen ruganyos. Mellét, lábát az emberéhez feszíti és igézően, rászedően súgja. — Kettecskén megdolgoznánk. Szív, te érző, öregedő, háborgó szív, van-e még kedved olyat dobbanni, hogy minden gond, baj, bú zománcként pattogjon le az emlékezetről ? Van-e maroknyi erőd a hamvasodó tekintetet asszony derekára, mellére akasztani? Döményben forrósodik a vér, amely most szédít, tüzesít és egyszerre muzsikálni kezd benne messzehlvó fiatalsága, erőre kapó kívánsága. Átkarolja Lovász Pólit, aki enyelgően fúrja fejét az ember mellébe és mintha lábukbői kiszakadt volna minden erő, rogynak le a szalmazsákra. At meg átfogja karjával Döményt és hagyja, engedi, hogy a lelke szeszélyesen duzzadó indulatok alatt örvényeljen, kavarodjon. Kinn sötét van, szilva-körte illatos este, a kiflialakú hold a fák pókhálólábai között leselkedik s bent a Lovász Póli szempilláján egy érzékeny harmatcsepp. Dömény mégse áll össze vele... II. Tegnap vakítóan ragyogott a nap, a vaskos fénynyalábok csábos felhők szeszélye szerint lépegettek a mezőn, ma meg hűvös szél sétál. Az idősebbek nem állják meg a furfangos pálfordulást, azt mondják, hogy a nyár